Soká gondoltam, hogy képletes csak ez a jaj nektek, amolyan szülői ujjdorgálás, míg aztán az érett meg bennem, hogy nem. Hanem valóban szó szerint igaz. Tudom, hogy írtam ilyesmiről mostanában többször, de fontosnak érzem nyomatékosítani, hogy aki magát elzárja, az ezzel egyidejűleg ki is zárja magát. Egytelen ajtó van, pontosabban egyetlen fal, azon végtelen sok ajtó, az összes kapcsolódási lehetőség mind-mind ajtó, rendgeteg, amikre megnyílva a fal gyakorlatilag átlátszóvá is válik idővel, eltűnik, HA az ember maga a világra rányit, ha tehát megosztja, amit adni tud, bizalommal és szerettel, döntve, választva, kockázatot és akár fájdalmat is vállalva. Aki magát elzárja kizár. A világot magából, magát a világból, nézőpont dolga, de az eredmény bizonyos: magány, szenvedés, megszűnés.
–
Egy farizeus lakomáján így beszélt Jézus az asztalnál ülőkhöz: „Jaj nektek, farizeusok! Tizedet adtok mentából, rutából és minden apró veteményből, de elhanyagoljátok az igazságosságot és az Isten szeretetét. Ezt meg kell tenni, azt meg nem szabad elhagyni! Jaj nektek, farizeusok! Szeretitek a főhelyeket a zsinagógában, és a köszöntéseket a nyilvános tereken. Jaj nektek! Olyanok vagytok, mint azok a sírok, amelyeket kívülről nem lehet észrevenni. Az emberek fölöttük járnak – anélkül, hogy tudnák.” Erre egy törvénytudó méltatlankodni kezdett: „Mester, ha ilyeneket mondasz, minket is gyalázol.” Ő azonban így folytatta: „Jaj nektek is, törvénytudók! Elviselhetetlen terheket raktok az emberekre, ti magatok azonban még egy ujjal sem segítetek azokat a terheket hordozni.”
Lk 11,42-46
Öröm, ha megosztod!
