Tizenkét évvel ezelőtt – saját meglepetésemre is – kezdett Jézus minden másnál jobban foglalkoztatni, csak Jézus kezdett foglalkoztatni.
Meglepetés volt, mert hát pontosan neki, a katolikus vallásnak, a keszténységnek fordítottam előzőleg hátat – és erre most megint itt van, mert az általam akkoriban hitelesnek-érdekesnek-vonzónak érzett személyek és hagyományok is valahogy mind Hozzá érkeznek… De Mello, Hamvas, Hesse, Steiner, Gandhi, Sai Baba, Khalil Gibran, Arvisura könyv, Urantia könyv, stb.
Mondhatnám, hogy meg voltam sértve, de nem lenne igaz. Kíváncsi voltam, hogy mit nem vettem észre, és… figyelni kezdtem. Immár nem arra, hogy a papok és a vallások mint mondanak róla, hanem, hogy én mit találok. És ekkor láttam meg. Őt. Ekkor éttettem meg, hogy
Én nem Jézusnak fordítottam hátat, hanem a róla mások által alkotott képnek.
Egyrészt. És másrészt, hogy hihetek a saját képemnek Vele kapcsolatban, az Ő értéséhez, a Vele való kapcsolódáshoz nincsen másra szükségem.
A tudatlanságnak, az egyszerűsítésnek, az igaztalanságnak, az éretlenségnek, a hiányos-téves-torz magyarázatoknak, tehát a farizeusoknak fordítottam húsz évvel ezelőtt hátat, és Jézust így láttam meg.
Sőt… ami több: kapcsolatunk született. Azóta minden reggel vele kezdek, és folyamatosan vele beszélgetek, és állandó jelleggel hálálkodom, és olykor veszekszem is, persze (bár azt inkább az Atyával). A figyelem már egész jól megy, a kérést még tanulom. Soká nem volt hozzá bátorságom. Lassan értettem meg, hogy
Az ember a Teremtésben Részes csak úgy lehet, ha akar, tehát Kér is.
Pünkösd előtt egy héttel vagyunk az örök történetben, Jézus már “meghalt”, de még búcsúzkodik, megjelenik itt-ott, mielőtt a „ma” a „mennybe” emelkedik.
Jézus története az örök történet, ami az én történetem is.
Ezt értettem meg. Hogy az én történetem, a Te történeted, a Mi történetünk, a Teremtés története – hogy nincsen más történet, mint a másokért adni az életemet, mert másképp kapcsolódni nem lehet, hogy
Rajta kívül nincsen se történet, se élet.
Nincsen rajta kívül élet, és mégis: itt hagyott minket. Nem lép be többé a zárt ajtókon át, hogy a szemeinkkel lássuk, kezemmel nem tapogathatom a sebeit, fülemmel nem hallhatom a hangját. Jézus az Atyához, tehát belülre, a szívünkbe költözött. Van és Vár és Hív. Nekem legalábbis ez az élményem, hogy nem elhagyott, hanem kiteljesítette a Vele/Velük való kapcsolatot.
Folytatás jövő vasárnap.
Mert ez fontos dolgokat jelent…
Jövő héten Pünkösd, és én tovább kell vetkőzzek.
Jó munkát!
István
Öröm, ha megosztod!
