A királylány vár. Nőség határán. Amazon volt már, és boszorkány, levágott fejek szanaszét, seprű a sarokban, mindez már nem érdekli, megélte, elmúlt, vége. Most Vár. Vár és Bálozik. Körülötte a Világ, udvarnokok hada, lovagocskák és királyfik lesik kedvét, garmadával, minden körülötte forog, de ő csak vár. Táncol, igen, közben, mert már csendes, már udvarias, kötelesség, már tudja mit jelent, de csak részben van ott. Nem kötik le. Nem mert nem veszi észre őket. Ellenkezőleg. Volt olyan, de már elmúlt. Nyíllal vadászott rájuk, egy időben, gyengék, erőtlenek, állatok, akiket bármire rá tudott venni, élt és visszaélt a hatalmával önösen és öncélúan, de ez mind elmúlt. Nem megy. Már. Mert már Látja Őket. Haloween, éjfél, átlát a maskarákon, és ezért már nem tudja megtenni, amit egykor. Mert aki Lát, az együttérez. Ami nagyszerű, viszont nem választhatja. Akivel együttérez, az nem lehet Társ. Választani csak azt lehet, akit Csodál. Ezért van ott, ezért Vár. A sokadalom ellenére. A Bálban. Mert a Bál a legnyitottabb, és a világaik távoliak egyébként, a Férfi a mindennapokban aligha érkezhet. Tudja ezt. Hogy hozzáférhető kell legyen, hogy ez az össz dolga. Tehát Vár. Vár és Lát. Arra, akin nem lát át. Pontosabban aki mögött, akiben, aki által meglátja az Istent, aki az Istent szó szerint hozza el neki, basszus, a Nő erre VÁR, Istenre, akihez másképp nem kapcsolódhat, csakis így, a Férfin, a Szolgálatán keresztül, aki a mindenség valóságos, lendületben lévő potenciálja. Itt és most. A vándorlegényre Vár. Aki onnan jön kifelé, ahova mások be sem mentek. A sűrű sötét erdőből, ami mögött egy másik világot hagyott, hátra. Rá vár. És amikor meglátja, tudja. Csak az királylány, csak az van kész, aki Tudja. Látja és Tudja. A tartalmat, a súly, az erő, a potenciál közvetlen közelségét, a menyilvánulás határán, a Legyent lerántó Férfi hozza, a Nő pedig Érzi. Az Erőt. A meglelt irány fókusz által hatványozódó erejét, a nyugalmat. Látja. És a zavarát is. Pici még van. Pompa és csillogás, amerre csak néz, őt meg épphogy beengedték, egyetlen rend viseletes ruhájában, fess szmokingok és frissen vasalt díszegyenruhák közé, kívülálló, tudja. Végignéz magán. Sokat látott darabok. Elmosolyodik. És máris tűnik a zavar, és visszatér a lassú méltóság, ami az önmagával tisztában lévő ember sajátja. A Nő pedig látja, és megadja magát. Szokásos szerepek eszébe sem jutnak, a színháznak vége. Látja és Nézi és a Férfi is Látja, hogy Látják, és cselekszik, és kilépnek az Időből. Ennyi. Soha semmi nem állhat közéjük. Többé már. Persze, hogy Királylány Vagy!
Öröm, ha megosztod!
