Mióta szólsz már, Istenem!
S én nem hallom, míg nem kiáltasz.
Ha bottal vernél, szívesen
venném, s hinném, hogy szinte áldasz.
Ám munkád művészet, mint a márvány
alaktalan tömbjéből kivésni
a tökéletes formát, – kis pattintásokkal
töröld le rólam, ami földi,
fölösleges, nem hasznos nekem.
A véső hegyét gyakorta szenvedem
meg, – így tudva, így, hogy munkálkodol rajtam,
s hogy művé lenni magamtól nincs hatalmam.
Uram, bocsásd meg keménységemet,
s hogy jajdulok, ha fáj, – és sok munkát adok,
De dajkálom magamban már reménységemet,
hogy megsimít Kezed, majd ha kész vagyok.
Dobos Hajnal
Öröm, ha megosztod!
