Sokat foglalkoztat az emberi kommunikáció, annak helyes módja, különösen amióta egészen speciális helyzetben vagyok, mivel nem egyszerűen csak egyre többen olvastok, de egyre többféle ember is, értve ez alatt élethelyzet állapotokat, a korábban nagyon szűk „célcsoport” egy ideje tágul, Hölgyek és Lovagok mellett Amazonok és Vándorok, sőt a videók esetében immár Királyfik és Királylányok növekvő tömegei – a korszakok bemutatása itt – várnak, keresnek, remélnek a világban orientációt, ami egyértelműen van is, a kérdés nem ez, legkevésbé sem, hanem a mondanivaló rétegződése.
Beszélj úgy, hogy a másik értse, és mégse!
Érdekes ez nagyon. Hogy mennyire valóságosan igaz, hogy mindenkinek a maga állapota szerint való és érthető bármilyen „igazság”, ami így szükségszerűen szubjektív soká, míg aztán mégis objektívbe vált. Hogy ez ellentmondás? Nem. Ez az igazság változó természete. A minták mindenhatóságával együtt elveszítjük, majd az abszolút mélypont ajándéka gyanánt jelenik valóságos, rajtam kívül álló valamiként újra meg, és ezután az ezzel való viszony, a rend fokozatos felfedezése az Út második felének voltaképpeni lényege. Igazodásnak szoktam mondani. Amihez kellünk egymásnak.
Beszélj úgy, hogy a másik értse, és mégse!
Utasítás, igen, mert felelősség. Az úton való haladáshoz muszáj átadásban lenni – különben lehúz, rögzít, visszatart, amit megszerzett már az ember, csak az Valóban a Tied, amit meg is osztasz – és hogy ez jól menjen, ahhoz gyakorolni kell a picit többet mondás művészetét. Hogy hogyan? Nagyon egyszerű. A bizalmat alapozd először, a valódi problémára adott valódi figyelem, együttérzés, megosztások által, majd amikor a közös alap így már megvan, mondj valami olyat, ami tovább, az eddig megértett, eddig elfogadott közös igazságon túl van. Félmondat csak. Általában. Elég. De kell. Érdekes nagyon, hogy ki is fullad a kommunikáció, ha a vetésnek e finom módja elmarad:
magunk öljük meg azt, amiért nem vállalunk kockázatot.
Szép ez, és oly gyakori. Féltjük a kapcsolatainkat, mert „megbecsüljük” azokat, tehát nem merünk esetleges egyet-nem-értést vagy vitát kockáztatni, és aztán azok pontosan ettől száradnak ki, halnak meg, nem feltétlen mert adnunk nincsen már mit, hanem gyakrabban, mert ezt nem tesszük, nem mutatjuk, nem merjük. Hmm. Két ember ritkán tart ugyanott, hanem egyik vagy másik világértése minimum árnyalatnyival mindig előrébb, ami tehát azt jelenti, hogy pontosan ennyit tudsz is a másiknak adni, és mindketten jobban haladtok, ha ezt megteszed.
Vonzódás okozata KELL a vetés legyen,
követésből fakadó automatikus felelősség a vezetés, szellemi-lelki téren is. Az emberek azzokkal kapcsolódnak, akik vonzzák őket, oka a nyugalom, az érzet, hogy vele beszélgetni vágyom, meg nem fogalmazott szándék, hogy Tőle kaphatok, és ennek legalapvetőbb megvalósulása a fent leírt folyamat, amikor a másik számára tudom, hogy nem feltétlen kellemes, nem feltétlen érthető gondolat-magokat egymásnak adjuk, a bizalom termőföldjébe, a kapcsolat legmélyebb, szó szerint védtelen pillanataiban, de mértékkel, tehát figyelemmel, nem túl nagy adagokban, ami a felelősségvállalás, más néven: szeretet.
Izgalmas ez.
Hogy a magvető példázat tehát nem csak a korszakok, tehát a saját lelki út leírása, nem egyszerűen csak magam vagyok minden állomás, hanem a kapcsolódásaink módját is leírja – és nagyon nem mindegy, hogy az igazság magokat mely állapotban, tehát milyen kapcsolódási mélységben, mennyire bizalmas pillanatban adjuk. Termőföldig kell eljutni, hogy az átadás sikeres legyen. Kemény ellenállás (útfél), bizalmatlan figyelem (kövek), belső rettegés (tövisek) nem megfelelő alap, egyik sem. Hanem a termőföldig juss el, Bizalom tehát, ami MINDEN ember lelkében van. Kicsi vagy nagyobb. Itt és most. A kapcsolatunk minőségével, tehát mélységével arányban jut az ember ide, és az átadandó magot sikeresen csakis itt, csakis ebben a mélységben vetheted.
Felelősséged. Tedd!
–
Abban az időben Jézus elment hazulról és leült a Genezáreti-tó partján. Hatalmas tömeg gyűlt össze, ezért beült egy csónakba, a tömeg pedig ott állt a parton. Ekkor példabeszédekben sok mindenre oktatta őket: „Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útszélre esett. Jöttek az ég madarai, és ezeket mind megették. Némely szem kövek közé esett, ahol nem volt elég termőföld. Ezek hamar kikeltek, hisz nem volt mély a föld. Majd amikor a nap fölkelt és forrón tűzött, kiégtek, mert nem volt gyökerük. Voltak szemek, amelyek tövisek közé estek, és amikor nőni kezdtek, a tövisek elfojtották őket. De a többi szem jó földbe hullott, és termést hozott: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat. Akinek füle van a hallásra, hallja meg!”
Mt 13,1-9
Öröm, ha megosztod!
