Újabb fontos tanulsággal szembesültem tegnap, Hála a Lovagi Torna résztvevőinek, mégpedig, hogy nem Én használom az erőt, hanem az Erő engem. Nagyon fontos ez. Határidőre akartam a héten egy feladattal elkészülni, de nem lehet így. Nem lehet, mert nem megy, sőt, kiborít. Amikor ugyanis én próbálom az erőt működtetni, céllal használni, akkor épp ott nem engedem, ahol jönne, az áradást blokkolom, mert máshova kérem, így tehát feszít ott, ahol jönne, hogy azt nem teszem, miközben másrészt pusztulok az erőlködésbe bele, hogy Az menjen, amit ÉN akarok épp, holott nem is időszerű. Dupla öngól. Nem szabad. Hanem megengedni, visszalépni, a spontán áramlót, a játékosat folytatni, bármilyen vonzó is egy Cél, bármilyen aggasztó is egy határidő, bármilyen irracionális is így tenni. Mert
csakis a játékosság működik.
Utas vagyok, aki a pályára rácsodálkozva könnyíteni tudom a folyamatot, ha az erőmet azzal összhangban használom. Utas. Pilóta a versenyautóban, nyomvonal szerint kormányozva gyorsulni is tudok, vagy töröm zúzom magam, amikor az időszerű kanyarokról tudomást nem véve a saját fejem szerint megyek. Lenyűgöző ez. Hogy mennyire csakis a játékosság működik. Könnyed cselekvés. Határozott, de könnyed mozdulatok, szinte folyékony, ahol a sebességhez némi erőfeszítés bár kell, pedál és kormányzás, de az összességében mégis az erőlködésmentességgel van arányban, tehát a jelenléttel, hogy a pályával összhangban mennyire vagyok, mely okból tehát bizonyosan én néztem be, ha bármi akad, vagy kirepülök. : )
Öröm, ha megosztod!
