Pattanásig feszült s ég az élményem, néhány napja, hete, mondani és tennivaló, feszít, de annyi már és annyira, hogy lebénít, nem tudom, lehetetlen ezt mind, cselekvésig alig jutok el, mert annyira frusztrál a nagy tisztánlátás, hogy mi mindent lehetne és kéne, hogy bénán állok, lemerevedve, mint szarvas a reflektorfényben, megvalósítás helyett. Aztán ma rácsodalkoztam erre. Napforduló. Fény. Maximumon. És tényleg. Felszívtam magam, robbanásig, túl, mintha egy hatalmas belégzés lett volna a tavasz, az egyensúlyi pontot régen, mohón elhagyva, túltelítve, amit most szépen kifújni kell, majd, a nyárvégi, őszi hónapok alatt. Hmm. Karácsony előtt fog elfogyni, akkor az erőtlen, a fénytelen, a másik véglet, lesz, vár, van minden évben, de ezt a nyárit így még nem azonosítottam. Fényből is megárt a sok. Megértések, projektek, feladatok, vázlatok, megkezdve sok, amiket most gondozni, beérlelni kell, majd. Csudába is. És leállni az önostorzással, hogy nem elég jók, csak mert nem készek, hogy tehát béna vagyok. Persze, hogy nem. Idea magok gyorskeltetőben, idő még, sok idő, szeretet, figyelem, míg ebből élő szervezetek lesznek. Megengedni. Muszáj, mert belepusztulok e túlfeszítettségbe különben. Vicces amúgy. Ez. A Fény túlzása, amiben vagyok. Abszolút tisztánlátása annak, ami a Dolgom, amit Tennem kell, ahogy, és közben teljes képtelenség a kivitelezésre. Napfordul-ó. Ilyen. Nekem. De kitartás. Mindjárt túlvagyunk rajta! : )
