A tevékenység közepéről hívta őket el. Kemény ez nagyon, tessék észrevenni, hogy mind csináltak valamit, volt egy életük, mígnem egyszerre csak megfejelent… egy Személy, egy Ügy, egy Hívás. A semmiből. Sokan küldjük ismételten el, kérjük a sokadik haladékot. Elképesztő kegyelem, hogy mégis visszajön, újra és újra. Mármint nem Jézusról beszélek, konkrét személyként, hanem az Ügyről, tehát a konkrét Lelkesedésről, ami a Te személyiséged számára tökéletes. Tennivaló és Vár. Akár évek óta. Hmm. Ügyekben és Tettekben valóságosan az Isten vár, kapcsolódásom legigazibb módja ez, az Alkotásban így, minden erőmmel, de magam megadva, követve részt venni. Csakhogy. Egyrészt a totális bizonytalanságba hív, nyilván, mindig, másrészt, persze, hogy nem mindannyiunknak van konkrét személy élménye is hozzá, „Jézus nem jár”, ennyire nyilvánvaló külső vezető, harmadrészt, hogy elképesztően kemény, hogy olykor, sőt, egyszer mindenkinek hátra kell mindent és mindenkit egy csapásra hagyni. Ez Van. Nem könnyű. Igaz. De azt senkinek nem vagyok hajlandó elhinni, hogy semmiféle hívást ne hallana, Ügyet, Lelkesedést ne érezne. Kizárt. Minden emberben Van. Hogy nem mered követni, ezért úgy csinálsz mintha nem is lenne? Az rendben. Meddig bírod még?
–
Miután Keresztelő Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az (Isten országáról szóló) evangéliumot: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” Amikor a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András, akik halászok voltak, éppen hálót vetnek a tengerbe. Jézus megszólította őket: „Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.” Azok rögtön otthagyták hálóikat, és követték őt. Amikor kissé továbbment, meglátta Jakabot, Zebedeus fiát és testvérét, Jánost, amint a hálóikat rendezgették a bárkában. Őket is mindjárt meghívta. Erre otthagyták apjukat, Zebedeust a halászlegényekkel együtt a bárkában, és követték őt. Mk 1,14-20
