Lehetetlen. Oly sokszor érzi ezt az ember, holott… lehetetlen nincsen. Komolyan mondom. Nincsen. Semmi nem lehetetlen. Hanem az van csak, hogy nem akarom eléggé, hogy vállalni merjem, ami kell hozzá: az ismeretlent. Mert nem csak lehetetlen nincsen, hanem biztos sincsen. Annyira nincsen, hogy ha a biztosat, tehát a változatlantságot választom, az a legnagyobb ismeretlenbe, a halálba vezet, bizonyosan.
Az életben két lehetőség: a biztos, ami a lassú halál, és a bizonytalan teljes mellszélességgel való átölelése, ami a folyamatos változ(tat)ás, tehát a fejlődés.
E kettő van csak az én tapasztalatom szerint. Egyszerűbben:
Az élet veszélyes, és nehéz.
Részt veszek, vagy nem.
Amit másképp úgy tudok mondani, hogy az életem akkor működik, amikor élet-halál helyzetben vagyok. Mert akkor látom kellően tisztán a téteket, akkor tudom önmagam meghaladni, akkor merem a változás veszélyét választani. Amikor a haláltól eléggé félek. Amikor az ugráshoz eléggé szenvedek. Pózolhatnék abban, hogy már bölcs vagyok, és ez nincs így, nem kell többé a haláltól féljek, hogy lépni tudjak, de nincsen így. Ami változott az, hogy tisztábban látok. Nem bölcsebb, hanem őszintébb vagyok az évek múlása, közel ötven év tapasztalata nyomán. Tisztábban látom, hogy halálba vezet, ha nem lépek, ha nem változ(tat)ok. Messzebbről látom tisztábban. Ami a funkcióm is, az én megélésem szerint. Egyéni munkában szoktam ezt embereknek mondani, hogy az én dolgom nem az, hogy Te jobban legyél, hanem pontosan ellenkezőleg, hogy rosszabbul. Hogy tisztábban láss, és így elég rosszul legyél, hogy lépj, és így magad megold azt, ami annyira legyőzhetetlen problémának tűnt, hogy az abszurd árat, amit én egyéni konzultációért kérek kifizesd. A sötét szakadékba vágó reflektor vagyok.
LÁSD ember, amit csinálsz, az árat, amit te ÉS A SZERETTEID fizetnek, és hogy VAN más választásod.
Könnyebb másoknak ezt adni, mint magam változtatni, amire jó példa a Humania projekt. A nászutunk (!!) óta gondolkodom rajta, és tavaly sikerült elinduljak. Az ugrás az volt, hogy megbíztam egy fejlesztő csapatot úgy, hogy nem voltam biztos benne, hogy miből fizetem majd ki őket. Őszre elkészültek, amikor meg indítani nem volt erőm a projektet. Nem mertem. Mert a világ reakciójától féltem. Aztán év elején Tőletek – az engem olvasó vadidegenektől – kértem segítséget, és sok millió forint érkezett, hogy ez JÓ, csináljuk meg. A lényeg nem a “sikertörténet”, hanem, hogy én belül minden lépésnél rettegtem, hogy mi van, ha nem jó, mi van, ha senki nem jelentkezik, mi van, ha nem tudom megcsinálni, mi van, ha hülyeség az ötlet. Mármint ÉN rettegtem, de közben belül, bennem az Én – a Vagyok – nem hagyott nyugodni, mert valahol legbelül egy erősebb bizonyosság hajt, hogy Dolgom ez.
Élet-halál helyzetekben élek. Ezekben tapasztalom magam, az ERŐM, hogy Dönteni, Ugrani, Bízni képes vagyok. Ilyenkor Kapcsolódom, tehát Segítség jön.
Annán látom ugyanezt… egészen elképesztő, ahogy felém sem néz, amikor ugrik, mert ő TUDJA, hogy el fogom kapni. Fel sem merül, hogy féljen. Tudja, és kész, és én el is kapom, mert EZ az Apa dolga. Élményem, hogy
Az emberi út a Szülőbe vetett abszolút bizalomból indul, és az Istenbe vetett abszolút bizalomba tart.
A kettő között a tó, a szakadék, a lélek sűrű sötét erdeje, ahol át kell a vágyainkon jutni, tehát ki kell mindazon illúziókat végezni, hogy miben lehetne még bízni. Végül Isten marad. És ezért JÓ, hogy a szüleibe csalódik az ember. Ezért van tökéletesen rendben, hogy meghalnak. Mert a szüleink után ÉN, magunkban kell mindnekinek bízni, míg aztán ez is ellehetetlenül, mert kudarcba jut az önközpontú élet, és így jutunk oda, hogy “az általunk értett felsőbb erőre” bízzuk az életünket.
És amikor EZ megvan, akkor képesek vagyunk Bízni. Újra. Bízni és Ugrani, sorozatosan akár. És akkor megint működik az élet, sőt Csodák történnek. Én ezt élem, nekem ez a tapasztalatom. Hogy a halálmegvető bátorság működik, egyedül ez, amihez mindig kell legyen valami NAGYOBB, amiben az ember hisz. Először a szülők és a Család, aztán ÉN, az Egó, és végül Isten. Ennyi.
Ami persze jelenti azt is, hogy persze, hogy nem lehetséges bármi. Hanem csakis a Helyes Vágy lehetséges. A Helyes vágy az, ami időszerű, sorrendben haladva: (1) amit a szülők, tehát a mintáim keretei engednek (tudatlan felnőtt, a rab), (2) amit ÉN magamnak engedek (tudatos felnőtt, a felfedező), (3) amire a Nagyobb Akarat engem hív (céltudatos felnőtt, akinek Küldetése van, mert A Tervben részes).
Jelenlegi állapotorma szűkítve tehát ez úgy igaz – nekem valóságosan ez ma az élményem –, hogy BÁRMI lehet, valóságosan, amit Isten általam akar. Másképp: ahogy Anna az én figyelmem irányába ugorhat, és ezt mindig tudja, nem ugrik, amikor nem állok ott – úgy én is arra ugorhatok, és lehetséges számomra bármi, amerre Istent érzem. Érzem, sőt tudom. Furcsa ez: nyugodt bizonyosságom van.
… és ezt ma 7000 embernek leírni: ugrás volt a javából megint.
Hálával,
István
p.s.
Hírek, mert hátha érdekelnek hírek is, ha már hírlevél, így vasárnap reggel:
Az Énakadémia Férfi Út Folyamat és Női Út Folyamat kurzusai minden korábbi rekordot megdöntöttek: enakademia.net
Humania lendült, mutatom, ahol a felülettel tartunk – az élményem, hogy NAGYON jó, döbbenetesen erős, csodásan Lelkesít: PDF itt
A TT munka kettesbe kapcsolt, Férfi Törzsasztalokhoz szervezőket toborzunk hamarosan, és utána (remélem már márciusban) Női Körök is indulnak.
Írj nekem, ha észrevételed-tanácsod-meglátásod van, és/vagy részt vennél. (A befektetői kört zártuk év elején, de ettől még megfontoljuk, ha pénzzel jönnél.)
Öröm, ha megosztod!
