Néha iszom. Egyre ritkábban. Egy ujjnyi whisky fogyott szerdán, szauna után, pipa előtt… mert a hangulat „megkövetelte”. Nem érte meg. 8-kor ébredtem a szokásos f7 helyett, nem jó hangulatban, máskor bizonyosan leszek kevésbé engedékeny.
Szeretem az öregedést. Annyira sokat segít a testem. Hogy már nincsen végtelen erőm, már nem tehetek bármit meg. Az értelmetlen dolgok fontossága kopik, folyamatosan, és kapcsolatok értékelődnek fel. Amit adnom kell. És amit kapni.
Soká gondoltam, hogy másoknak segíteni a legmagasztosabb feladat, ami az ÉN ügyem, és lassan értettem meg, hogy nem. Mert a szolgálat helyes iránya nem más emberek, hanem a Nagyobb, a Teremtő, a Mindenség, Isten. Tehát:
Nem másoknak dolgom segíteni, hanem Istennek.
Kemény ez nagyon, hogy tehát én nem más emberek, hanem Isten szövetségese vagyok. Testvérem, igen, a másik ember, de igazodnom mégsem hozzá, hanem a Nagyobbhoz kell: a helyes tett forrása és célja is a Teremtő, aki így és ettől Atya.
Helyes orientáció nélkül boldogság sincsen.
Továbbmegyek, és tudom, hogy keveseknek szól, de nekem ma fontos, hogy végül segíteni sem dolgom. Értve ez alatt, hogy nem jó, ha ilyen szándékom van. Hanem lennem kell csak… amit másképp úgy tudok mondani, hogy nem másoknak dolgom segíteni, hanem Istennel kell legyek, egységben. Cselekvő része. Ő. Iratkozz le, vállalom, ne kövess többé, de akkor is ki kell mondjam, hogy:
Az ember dolga Lenni. Aki Van. Isten.
Szeretem az öregedést, mert tisztul nagyon a feladat, amiben az idő is segít. Hogy nyilvánvalóan nincsen. Nincsen, mert fogy, ki tudja meddig élek, és azért sincsen, mert mindegy. Végül az idő is csak Van. Szűkös emberi érzékelés szempontjából tűnik úgy, hogy “múlik”, “fogy”, “kevés”… de igazából: Van.
Végtelen idő Van, ha a Tett helyes, avagy: az idő is Rendben Van, amint az ember Rend-ező(dik).
Nagyon kemény ez, és nem tudom miért írom most ide, de folytatom, hogy végül tényleg az áldozat, tehát az elengedés a kulcs, korszakról korszakra, bele kell halni abba, aki voltam, amiben a szenvedés segít, levedleni a bőrt, ami már szűk.
Megtévesztő az áldozat fogalom, mert nem tevőleges, és nem is fájdalmas, hanem csak rácsodálkozik az ember, hogy nahát ez elmúlt. Tegnap még ez voltam, és ez meg az volt fontos számomra, és ma már nem. Siker és Biztonság (Titán) után Vágyak és Szabadság (Tudatos) után Ügy és Küldetés (Részes) után Hasznosság és Eredmény (Hős) után Figyelem és Megengedés. Marad. Csak. Tehát nemgondolkodás és félreállás – kivéve, hogy ez semmikor nem döntés. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a konkrét személy eloszlik. Nincsen többé, aki voltam, mert nem fontos többé, amint az Egy Én az emberben előbb megszületik, majd a “hatalmat átveszi”. Fény marad csak. Fény a sötétséget kiszorítja, és az derül ki, hogy minden, ami személyes, a kicsi én, csak a mag héja. Volt. Nincsen tovább jelentősége-súlya-értéke, amint az Én cselekedni kezd az emberben.
Vetélytársai vagyunk egy-másnak, hogy aztán testvérei legyünk egymásnak, hogy aztán egy test, A Test, a Teremtő Akarat tagjai: egy Én, az Én, AZ ÉN Vagyok legyünk.
És kész. Ennyi. Én Vagyok az Út, az Igazság és az Élet. Jézus, igen, de nem csak. Én. Te. Az Én bennünk, ugyanúgy, Istenben. Az Egy Én Van, és minden más illúzió, tehát önámítás, arrogancia, kevélység, ami elválaszt. Az Életet az nyeri meg, aki egységre jut, mert magát, különállása vélekedését feladja… és így kenyérré válik, mások számára, lelki kenyérré, pontosan mint Jézus, Vele Egy-s-Ég-ben, Én.
Az embernek kenyérré kell lennie.
Az ember kenyér fogyasztó, soká, míg külön áll, hogy aztán kenyérré legyen és magát táplálékként átadja, valóságosan, ami azonban ugyanúgy nem döntés dolga, mint a cipó sülése. Hanem idő. Gyönyörű szenvedés ez, ami idő.
Hálával,
István
Öröm, ha megosztod!