“A csend, az egy érték”… édesapám mondogatta ezt gyermekkoromban – Uram-Atyám, mintha több élettel ezelőtt lett volna. Családi vacsorák alkalmával ismételte gyakran, és már akkor is nehéz volt számomra. Holott éreztem, hogy valami igazság biztosan van benne. Nem lettem csevegős ember, ami aligha meglepő a fenti kezdet ismeretében, így a csend érték mivolta egy ideje már biztos tudás bennem. Legalábbis Apu által használt értelemben. A csend valóban érték.

Másrészt aktuális életem legnagyobb kihívása is a csend. Évek óta már. Mert számomra feloldhatatlannak tűnő szakadék feszül a között, amit én elmondani fontosnak érzek, és a között, amire emberek reagálnak. Gyakran találom így csend közepén magamat. Ami különösen akkor kihívás, ha valamibe megszállott prófétaként öntöttem épp bele szívemet, lelkemet, minden erőmet…

A héten megint született egy ilyen írás: Miről tanít a Trónok Harca? – Új Szövetség van születőben

Nem túlzás azt mondani, hogy transzban írok. Tér és idő megszűnik számomra ilyenkor, minden más elhalványul, reggeli kimarad – és csak akkor nézek fel, amikor magától megáll a kezem. Ami után még átolvasom a helyesírás miatt (rengeteg elütéssel írok), és persze Angikának küldöm el (ő is talál párat), mielőtt kikerül.

Kapcsolat ez, bekapcsoltság, Isten-élményen túli, Isten-rész-élmény. Aminek eredményeként én magam persze teljesen elfogult vagyok, mire egy ilyen írás elkészül. Annyira fénylenek számomra ezek, hogy a szubjektív élményem, amikor kiteszem az, hogy “na ez most fel fogja robbantani az internetet”. És persze nem. Amikor így érzem: sosem.

Hogy miért írok erről? Először is azért, mert kívánom mindenkinek! Hiszem, hogy minden ember számára van olyan tevékenység, ami ezt az élményt adja, és nem szabad önmagunk felfedezésében megállni, amíg ez meg nincsen. “Jónak lenni kevés.

Másrészt azért, mert nehéz nekem a csend. Még mindig. Angéla szokott tudni megnyugtatni azzal, hogy a lényeg az, hogy elkészült. Én is így érzem. Hogy a jövő érteni fogja. De közben vágyódnék kapcsolódni azokkal, akik már ma érteni-értékelni tudják, és ezért nagyon figyelem, hogy milyen hozzászólások jönnek, hogy vannak-e megosztások.

Harmadrészt, mert egy időben úgy próbáltam orvosolni a reakciók hiányát, hogy könnyebben érthető dolgokról beszéltem. Lásd videók. A videók olyan dolgokról szólnak, amik számomra tíz éve voltak új felfedezések, és ma igazából már nem érdekelnek. Sokkal több is a reakció. Csakhogy így az én fejlődésem lassult. Mert a kapcsolatom-látásom a nehéz beszéd által tisztul.

Tehát akkor egy tanács (vagy elv, ami az én életemben meghatározó):

LÉTFONTOSSÁGÚ merni beszélni arról, ami foglalkoztatja az embert: amit igaznak érez – még ha kevesen is értik.

(Egyik nagy vágyam ma, hogy mások is elkezdjenek az általam is hjrdetett világképről, és ennek gyakorlati alkalmazásáról beszélni. Értve ez alatt a korszakos rendszert, a férfi-nő szerepek hullámzó változását, a nagy válságok természetét, az egymással és a világgal való viszony variációit. Meghaltam majdnem márciusban… Mi lenne, ha nem élnék, akkor ki magyarázná ezeket? Komolyan kérdezem. Másolj nyugodtan le, fejlessz tovább, vigyél el, és használj egészséggel mindent és bármit, semmiképp NE tartson vissza, hogy visszatértem mégis – különösen, hogy nekem is mennem kell tovább, mélyebb témákba és angol nyelvre.)

A csend, az egy érték, és fontos jól érezzem magam benne. Mert bárkát építek. Másokkal együtt, én is. Ami csendes-alázatos tevékenység. A vizek már emelkednek, szerintem mindannyian érezzük ezt, de az emberek nagy része még nem foglalkozik vele, hanem a városokban mulat. Fel kell hagyjak azzal, hogy őket próbálom elérni. Hanem az építkezésre kell figyeljek. Óriási öröm, hogy vagyunk néhányan, akiknek a bárka fontos, akik ebben a munkában hiszünk – a többiek meg maguktól jönnek úgyis, ahogy a helyzetük romlik. Feltéve, hogy a bárka – tehát a közösség – életképes. A mi feladatunk, hogy az legyen. Mert nincsen itt más, aki megépítené nekünk.

Jó munkát!
István

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!