Vasárnap reggel van, és félve közelítek a sírhoz, mert bár hinni nem merem, de olyan nagyon jó lenne, ha feltámadna…
Ahogy tegnap mondtam.
Mert igaza volt.
Hogy honnan tudom?
Onnan, hogy szerettem magam, amíg bírtam, és magány lett belőle, és én haltam bele. Meg onnan, hogy káosz van a világban, sok magát végső válasznak képzelő kis önjelölt isten hangoskodik és háborúzik, ami biztosan nem optimális így. És végül onnan is, hogy azt tapasztalom, hogy akkor vagyok jól, amikor magamat másokért meg tudom haladni.
Jézusnak igaza volt, igaza van, és igaza is lesz.
Mi öltük meg, én öltem meg, és – ami a legnagyobb csoda ebben az egészben – feltámadni is általam tud.
Jézust az ember maga támasztja magában fel.
Miután előzőleg megölte.
Igazság a kulcs.
Az igazságra nincsen más első reakció, mint, hogy összetörjük a tükröt. Szükségszerű a mozdulat, mert az igazság túl nagy, és messze túl sok, és félelmetes következményei vannak (az egész eddigi életem kuka, ha az igazság az igaz, és nem amit eddig gondoltam) – tehát az első reakció nem lehet más, mint tagadás, düh és csapkodás.
Csakhogy…
Csakhogy már láttuk a képet. A kép meglátása van előbb, és aztán a düh és a pusztítás – ami nem tudja a képet megnemtörténtté tenni. LÁTTAM a képet, tehát az életemmel kapcsolatos igazságot, bármily rövid is volt az idő, és az többé nem hagy nyugodni. Mert ÉREZZÜK, sőt TUDJUK, hogy a tükörkép az igaz, és nem az, amit magunkban dédelgetünk.
Megöljük – az igazságot, Jézust –, de függővé is válunk.
Egyazon pillanatban.
Mert már tudjuk, hogy van.
Az Igazság. Van.
Eddig nem volt ez biztos, de miután láttuk: tudjuk. És ez mindent megváltoztat… hiába öltük meg: vágyjuk.
Tehát fel kell támasszuk.
Ami a gyakorlatban úgy néz ki, hogy elkezdjük szedegetni a szilánkokat. Az igazság szilánkjait. Fel KELL szedjük őket, mert VONZ az igazság, mert nem hagy nyugodni, mert dolgom van vele. Ezer darabra tört, és ezer darabot szedünk össze. A nagyobb darabokat könnyű, az apró részleteket nehéz. A legapróbbakat is meg kell találjuk, be kell illesszük a képbe… kezünk vágásokkal tele, mire végzünk, de nem is vesszük észre. Mert ENNYIRE fontossá – valódi megszállottsággá – válik. Mi? Az igazság lehetősége. Hogy talán van. A szubjektív igazságomon túli abszolút igazság. Bele kell nézzünk újra, tehát ragasztani kezdjük, a tükröt, amit magunk törtünk össze.
És így felmtáasztjuk Jézust.
Az igazságot.
Nem három nap. Hanem hónapok, sőt évek, de semmi nem tántoríthat el, mert az igazság legfontosabbá válik. Össze KELL rakjuk. Újra.
Ez a kell: Jézus feltámadása.
Három nap, hogy az igény megszületik.
Mire a tükör újra ép, az több év még.
Igazság: van.
A töredékes egyéni igazságok, a 8 milliárd ÉN igazsága fölött az Egy Igazság. Van. Sőt megismerhető, napról napra, egyre jobban, mert bár aggyal tudni nem, de vele összhangban élni: lehet.
A tükör összetörése: a minták csődje – ami a bukás.
A darabok szedegetése: a tudatos korszak – a keresés.
Amikor a kép újra összeáll: a ráció halála – a megbékélés.
Soká hittem, hogy előbb magam kell szeressem, hogy másokat utána fogok tudni, mely okból soká és rengeteget foglalkoztam magammal. Aztán fordított élményem lett. Amennyire másokat tudok szeretni, vagyok magammal is jóban.
Magamban kellett a külső – az igaz (!) – képet összerakjam, a békét megtaláljam.
És azzal arányban, hogy ez meglett: kifelé fordultam. Mert belül nincsen mit tenni tovább, mert nem belül van – belül nincs (!) – az igazság, hanem ADNI, megosztani KELL a bőséget. Másoknak. Tovább. … Szeretni egymást.
Feltámasztottam Jézust.
És most él.
Bennem biztosan.
Csodás feltámadást! 🌷
Hálával,
István
p.s.
Egyedül nekem ez nem sikerült volna. Rengeteget kaptam másoktól, a Közösségben – nagyon ajánlom Neked is! Előadás az utamról itt.
Öröm, ha megosztod!
