Aki rendszeresen áldoz, örökké élni fog? Nem. Egyértelműen nem, ennyitől még bizonyosan nem. Felelős vagyok, tehát mondanom kell, a vasárnapi reggeli mise prédikációja közben pötyögöm ezt itt, a Tihanyi Apátságban, hirtelen felindultságból, hogy NEM, az áldozás magában kevés, hanem csakis aki az életét valóban fel-adja – nem élettanilag, hanem Ügyem, Funkcióm, Helyem, Szolgálat értelemben – AZ fog örökké élni, aki tehát az eredeti jelentést érti, és megvalósítja, aki a Jézusi példát követve, tehát krisztusi módon él, Szeret, másokat, mint önmagát, tehát a Dolgát a világban Teszi, csakis Ő. Hmm. Valóságosan.
Rég figyelem az egyházat.
Régóta hullamzom már ebben, hogy vajon képes-e megértve megújulni, hogy történik-e, és Valami eltört ma bennem. Ma és tegnap. Vér tanújává lettem, és ezzel együtt tört valami el, érett be, esett le, bennem. Nagyboldogasszony. Tegnap. Esti mise. Arról, hogy nem csak embert, de Istent szült a szűz, hogy automatikusan nyert örök életet, hogy Jézus emiatt maga mellé emelte, őt, aki hozzá legközelebb állt, az édesanyját. Pedig nem. Nem és nem. Hanem a méltó élet volt a szülés feltétele, legalkalmasabb körülmények, a világban Rend van, Isten nem kivételez, és másrészt a Küldetését beteljesítő Férfihoz legközelebb nem az édesanya áll.
Bizonyosan nem.
Idős pap mondta mindezt, legmélyebb átéléssel, én pedig nagyon együttéreztem vele, és az emberiség nagy részével, akiknek a primitív ősanya, Gaia, Lilith kultuszra máig szüksége van. Igen. Tudom, hogy kemény szavak. De Isten tovább. Van. Egy Igaz Isten Van, tovább, és senki nincs rajta kívül. Szűzanya sem. Huhh. Ilyet sem mondtam még, de nagyon háborgott bennem, kishíjján ki is jöttem, de nem akartam botránkoztatni, és így jutottunk az ostya és a bor felmutatásához. Tegnap. Jól hallhatóan mondta, ami általában halkabb, hogy örök életére váljék. Neki. Jól hallhatóan és mély hittel. Még mindig tegnap. Ez, és a saját hit-vallásom. Aztán a ma, most. Fiatalabb, világosabb gondolkodású, magyar viszonylatban kivételes, tiszta szándékú, sokak által követett, olykor karizmatikus erejű pap, igazi Vezető, teli templom – még mindig beszél, miközben ezt írom – ÉS ugyanezt mondja, így, lásd fenn, hogy Tény, hogy aki, rendszeresen áldoz, örökké fog élni. Tény, mert dogma. Mondja. Pedig nem.
TUDOM, hogy nem.
Hogy ez magában, a szertartás ismételgetése kevés, nem is én, nem a JoósIstván emberi esze, hanem a Hang, a Lélek, az Én sikít bennem, hogy emberek, ez hülyeség, CSINÁLNI kell, valóban követni a Példát, nem csak szertartást ismételgetni, te Jóságos Ég, ez NINCSEN így, ahogy mondja, és mennyien hallgatják pedig. Folytatja közben. Érdekes. Jelenits Istvánt idézi, hogy a lelkiéeleti mütyürkézésből nem lesz élete a világnak. Mondja. De érti-e? Hiszen előtte pontosan az ellenkezőjét állította, határozottan, Tényként, hogy rendszeres áldozás – azaz lelkiéleti mütyürkézés – által bizonyosan jár az örök élet. Pedig nem. NEM jár. Most mondta maga is.
Akkor melyik?
A nagy kérdés az egyház, konkrétabban a konkrét papok számára, hogy az Igazság elképzelhető, hogy személyesebb, tehát tovább is Van, mint a vallás. Dönts! Évek óta figyelem ezt, hogy mernek-e továbblépni. Vallás felől a Hit, szabályok felől a Bizalom, külső irányelvek felől a Belső Hang irányába, de nem. Továbbra sem, és valami bennem most eltört. Pedig adtam esélyt, éveket voltam türelmes, mert, igen, vágytam én is tartozni, annyival egyszerűbb lett volna, ha ez az évezredes valami működik, ha lett van hova, vasárnapról vasárnapra, tegnap főünnep lévén még szombaton is, itt voltam, ezért voltam itt. De nem. Ez így nem igaz, csak részben. Hol igaz, hol nem, és ez kevés. Nekem.
Sőt veszélyes.
Közös emberi felelősségünk az igazság. Ráció, bölcsesség és hit. Mindannyiunké. Az enyém is. Hogy miben veszek részt, milyen példát mutatok, hogy a személyes tapasztalataimat vállalni mennyire merem. Muszáj. Végül. Magam miatt muszáj, mert én is csak így léphetek e mostani zárlatból tovább. Hogy vállalom. Csudába is. Luther érezhette magát így. NEM akarok vallást alapítani, eszemben sincs, de mondanom immár muszáj, hogy katolikus vallás, hogy a nagy világvallások nincsenek rendben így. Nem igazak. Muszáj az Igazat – szubjektív persze, miközben végül, mégis, objektív –
muszáj az Igazat Merni mutatni.
Most. Legnagyobb felelősség. Állhat az ember partvonalon, hogy majdcsak megoldják mások, tisztelhetem, hogy kétezer éve kitartanak, bízhatok, hogy menni fog, de nagyon nem úgy néz ki. Legkevésbé sem. Hmm. Számomra vége. Nem tudok benne tovább bízni, hogy megoldják, tehát muszáj magam is kiálljak. Működött a fejbekólintás. Basszus. Komolyan, figyelemmel, felelősségem teljes tudatában, de akkor mostantól kiállok azzal, hogy az alábbi passzus valóságosan és legkomolyabban van így, szó szerint, kivéve hogy az evés fogalom itt nem rágcsálást jelent, hanem a példa követését, a Jézusi létmód az elfogyasztandó, hogy belső, saját működéssé váljon, tehát csinálni KELL, valóságosan Adni magunkat egymásért, és nem csak a szertartást ismételgetni. Edd! Emészd! TEDD!
Jn 6,51-59
Abban az időben így beszélt Jézus a zsidók sokaságához: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké élni fog. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!”
Öröm, ha megosztod!
