Lenyűgöző ez, az érzés. Elméletben már tudom egy ideje, hogy az Ügy, az Irány és a Társ Egy, de hogy mennyire konkrétan az, hogy élmény szinten mennyire, hogy milyen egészen elképesztően 1) kézenfekvően nyilvánvalóan egyértelmű a Tény, 2) kell az Ügynek, pont ő kell az Ügynek is, nagyon sokat tud hozzátenni, 3) maradéktalanul hasznosul, minden, de minden, ami Ő, az egész eddigi élete ezáltal, hogy mindez mennyire szó szerint Van Így, ezt tapasztalni kell. Lélegzetelállító élmény. És persze, igen, brutális kihívás is, mert valóságosan meg kell küzdeni, érte, magammal, hogy az Ügy érthető és értelmezhető legyen, a személyem tehát, sőt, hogy Helyzet legyen egyáltalán megmutatni ezt, mert egyszer ugyan lejött a folyópartra a pásztorral találkozni, lehozta a kíváncsiság, a csillagszem varázsa, de leköltözni nyilvánvalóan nem fog, tehát nekem kell önerőből eljutni a bálba, ami az ő otthonos közege, az Udvar, nyilván, amihez erőfeszítés szükséges tőlem, ma, ami tölem ma tellik, MINDENT bele kell adni, amire egyedül képes vagyok, hogy egyáltalán Lehetőséget legyen. Csodálatos ez. Ahogy magamat eközben meghaladom, pusztán csak, mert Tudom, hogy Igen, hogy Ő ki tud tölteni, sőt, hogy Nőni is képes. Velem, Bennem, Általam. Döbbenet. Külön az egyidejűség, hogy születik épp, nyilván, Ő is, sok tapasztalás után Nővé, tehát légvár omlik épp benne, amiben először tehát, Hoppá, Neki KELL a segítség, és én Adom is. Vicces ez. Hogy a sárkányt mennyire tényleg a Férfinak kell leölnie, mielőtt a nő Nővé, miáltal a nő Nővé születik. Hmm. Elképesztő. És én teszem, mert Tudom. Hogy meg tudom menteni. Ha hagyja. Ha MER engem, tehát az Ügyet választani.
Öröm, ha megosztod!
És február 11. van… :)))