Magyarnak születtem, szeretem a hazámat. És mégis. Nem ragad magával március 15. – sőt veszélyt érzek benne. Életvezetési tanácsadóként az a tapasztalatom, hogy a jól működő, tehát boldog emberi élethez egyensúly kell a saját személyem fontossága és a közössége(i)m fontossága között. Ha magamat teljesen feladom, akkor talán “átgázolnak” rajtam, igaz, de ugyanígy igaz, hogy ha saját magamat túlhangsúlyozom, akkor magamra maradok, és magában az ember életképtelen. Ezek helyes egyensúlya a részes élet. Ahol nem én vagyok az első helyen, de nem is adom magamat teljesen fel. Azt látom, hogy embereknek nehéz megérteni, hogy a boldog élet nem fekete vagy fehér, egyik vagy másik, hanem tánc. Tehát szeretet alapú figyelmes együttműködés egy közös cél irányába.
Az emberek – különösen a tudatlan emberek – választani akarnak. Két könnyen érthető alternatíva között, gyorsan szabadulni a problémától, és igazából végül azt választják, ami lelkesítőbben van nekik mondva. De ettől ez még nem lesz a jó választás. Hanem csak “túlvagyunk rajta” választás, “ezzel sem kell többet foglalkozni” választás, “eldöntöttem, hogy melyik oldalon állok” választás, ami kellemesen leegyszerűsíti az életet, és a másokhoz való viszonyulást, mert azonnal csinál mindenkiből szövetséges vagy ellenséget, aszerint, ahogy ők választottak.
A fenntartásom 1848-al Petőfi Sándor személyében szépen megtestesül. Nem szeretem Petőfit. Igazából sosem szerettem, bár volt, hogy imponált a bátorsága. Petőfi a lázadó, de értetlen tudatos ember archetípusa, aki forró szövegeket írt, lázas beszédeket tartott, és fiatalon meghalt. Értem őt nagyon, és együttérzek vele nagyon, de nem gondolom, hogy ő lenne a fiatalok számára a legjobb példa.
Ahogy fent már mondtam:
Az ember akkor boldog, ha helyes egyensúlyt tart önmaga fontossága (tehát a szabadság, más szóval: szuverenitás), és azon nagyobb közösség fontossága között, amihez tartozik (mások szolgálata, kapcsolódás), ami a részes élet.
No és szerintem pontosan ugyanez van nemzetek dolgában is. Személyes élményem, hogy a nemzeti szuverenitás túlhangsúlyozása (amihez 48 és 56 is kulissza) most a legnagyobb veszély. Hogy hangos kicsi emberként, láng lelkű vátesz költőként ugrálnak a magyarság vezetői, míg aztán mások ezt megunják, és magunkra hagynak minket. Amivel nem azt mondom, hogy ne lenne fontos a nemzet. Persze, hogy fontos. De a nagyobb közösség is fontos kell legyen, aminek részesei vagyunk, és az egyensúly érzésem szerint mára elcsúszott.
Értem, hogy március 15. a modern magyar nemzet születésének az ünnepe. Értem, hogy a szabadságharc volt a kohó, ami a Kárpát-medence változatos népeit a nemzeti egység élményével megajándékozta, pontosan úgy ahogy az ukrán nemzet is az elmúlt két évben született meg. Azt is értem, hogy a modern magyar nyelv, a kultúra, az újkori magyar identitás ide datálódik. Értem, de ez a múlt. Ünneplejük, persze, de a jövő kérdése nem az, hogy a nemzet szuverén-e. Mert az. Hanem, hogy együttműködni képes-e. Napjaink feladványa nem a március 15. hanem az augusztus 20. téma. Petőfi és Kossuth kivívta a szabadságot, nagyszerű, de Szent István áldozott a honfoglaló magyarok abszolút, nyugatot nemrég még portyázva sarcoló szuverenitásából.
Élményem, hogy a magyarság ma honfoglaló vad horda jegyeit mutatja. Amiből áldozni kell, újra, ha boldogan akarunk itt élni.
Tudom, hogy nagyrészt nem így gondoljátok. Hogy talán megrázóak ezek a szavak. Ettől még én így látom. Hogy komplexusaink hajtanak minket nemzeti különállásunk túlhangsúlyozásába, ami káros a nemzet boldogsága szempontjából. Pontosan úgy, mintha Pest megye kitálalná, hogy fontosabb mint az ország. Vagy Székesfehérvár, hogy igazából csak ő számít, mert ő az ősi koronázó város…
A nemzeti szuverenitás túlhangsúlyozása hibás, és nem szolgálja a boldogságunkat.
Boldogságunk iránya a keresztény Európa, ahogy szent István ideje óta mindig. Ami, ha válságban van – és egyetértek, hogy a keresztény Európa nagy válságban van –, arra nem az megoldás, hogy hangosabban állunk külön a magyar nagyságunkat, meg rátermettségüket hangsúlyozva (zavarosban halászunk világok peremén állva), hanem az, hogy keresztényibb módon élünk, hogy a számunka fontos európai értékeket itthon megvalósítjuk, és ezekért Európában is kiállunk – példát adunk, hogy ezzel az európai megújulásban hasznosak lehessünk.
Ausztriában terjedt egy időben a mondás, hogy “Honnan ismered meg a magyart? Onnan, hogy utánad jön be a forgóajtón, és előtted megy ki.” Tetszett ez nekem régen nagyon, és büszke voltam magamra. Ma nem vagyok már az. Mert ahhoz hogy előbb jöjjek ki: le kell másokat taposni. Tudom, mert csináltam. És mások letaposása – az Erő politikája – nem vezet együttműködéshez. Európa beteg, mert az európai eszme beteg, aminek a megoldása nem a különállásunk hangsúlyozása, hanem az Együttműködés, nem a zsarolás, hanem a Példa.
Húsvéthoz közeledve: jobb lator tudsz-e lenni? EZ a kérdés. Nemzetek szintjén is. És aki magát helyezi előtérbe, az bal lator módjára működik. (Az első lépés persze azt észrevenni, hogy mi nem a megváltó vagyunk a történetben – mint sokan gondolják –, hanem az embernek két lator közül lehet és kell választani.)
Szeretem a nemzetem. Fontos számomra, és büszke vagyok, hogy magyarnak születtem – és mégis félelmetes és aggasztó számomra március 15. Annyira jó lenne 1848-ból legalább 1867-be előre ugrani, mert nem a forradalmi ifjak a megoldás most sem, ahogy akkor sem volt az. Hanem a kiegyezés. Akkor az osztrákokkal. Most Európával. Ugyanúgy sors kérdés.
A nemzeti szuverenitás NEM a legfőbb értek. Hanem a második. Isten, Haza, Család. Ami azt jelenti, hogy az első oltárán, áldozni kell tudni a másodikból. Ha kell. Ahogy a nemzet oltárán is áldoznak a családok. Amikor kell.
Hogy akkor járjunk többet templomba, hogy ezt értem “Isten oltára” alatt? NEM! Nem ezt akarom ezzel mondani. Az “Isten, Haza, Család” első szava nem a gyakori imádkozást, hanem egy életformát, a szeretet alapú emberi testvériséget jelenti. EZ Isten akarata az emberiség számára, nemzetek szintjén is. Együttműködés. Nemzetek szeretet alapú együttműködéséhez nem a szuverenitás bizonygatása az út. Hanem a szeretet gesztusai, basszus, ha valóban olyan nagyon erősek vagyunk: a másik orcánkat mikor tartottunk oda utoljára?
Nem önfeladásról beszélek. Remélem érted. Hanem a nyugodt magabiztosság gesztusairól. Nagyvonalúságról, kicsinyes alkudozás helyett. Az azonnali megtérülés maximalizálása helyett az idő távlatában való gondolkodásról. Miért nem vesszük észre, hogy magyarok generációi építették a jóindulatot a nemzet irányába, amit napról napra élnek fel a vezetőink, amíg tranzakcionális a politika.
Értem, hogy a modern magyar nemzet születését jól esik ünnepelni, de annyival fontosabb lenne végre a keresztünket felvenni, és a sértett hiszti helyett a nemzetek közti sikeres együttműködésbe felnőtt módon energiát tenni.
Legyintéssel zárom, mert értem hogy nem tartunk itt. Kizártnak érzem, hogy ilyen értelmű beszédet ma bárkitől is halljak. Tényleg elengedem a közéletet, mert valóban ott tartunk még csak, hogy legyünk egyre többen, akiknek igénye van egyáltalán a részességre – mely okból a törzsasztal mozgalmat és női köröket kezdtük építeni, hogy helyi csoportok legyenek. Csoportvezetők első találkozása jövő csütörtökön lesz, egyenlőre még színfalak mögött. Kövesd ezt a hírlevelet, ha érdekelnek az alkalmak és a helyszínek, nyilvános indulás áprilisban várható.
Boldog ünnepet mára!
🌷
Emlékezz, hogy a lényeg végül nem az, hogy magyarok vagyunk, hanem hogy emberek. Együtt. És az emberi élet megoldása nem a nagyszerűség és különlegesség bizonygatása, hanem hogy az ember felveszi a keresztjét, és beleáll a szolgálatába. Hiszem hogy a Magyarságnak is van Ügye, és hogy meg is fogja találni, és bele is fog állni. Ami most van még nyilvánvalóan nem az.
Jó munkát!
István
Öröm, ha megosztod!
