Nem a férfi hív. Az a bizonyos Jöjj. Nem ő mondja. És az sem ő, aki a kezed az utolsó pillanatban elkapja. Nem. Nem ő. Hanem a hívás Benne van. És a megerősítés is. De mégsem ő. Azaz igen, de egy mélyebb valósága, az Ő mélyebb valósága ez az Én, aki hív, amihez neki sem feltétlen van hozzáférése. Nem mindig van. Még nincs. De mégis, Benne, ott, valóban ott az a Jöjj. A Lehetőség, az ígéret. Valós. A hívás. A szemében, főként, és a gesztusaiban, a tartásában, még ha szavakkal nem is tudja kifejezni, de van, ott van a Jöjj, sőt a Ne félj, te kishitű is. Érzet szinten valós, és merni kell hallgatni rá, tehát közeledni felé, bele, még ha a szavai ellent is mondanak épp. Pontosítok. Nem kell. De csakis az lesz Boldog, aki Mer. Hallgatni. A ki nem mondott szóra, az érzetre tehát, hogy nekem itt Dolgom van. Mert igaz. Ha nem is hív szóval, és ha nem is erősít minden nap meg, akkor is igaz. A Nő öröme, hogy hallgatnak rá, még ha háborog is a tenger, tud rajta járni, a háborgással minél kevésbé foglalkozik, annál inkább. Valamint a többi Nő. Akik értik, látják, élik, értékelik, megerősítik. A női kör ezért fontos, sőt, nélkülözhetetlen, minden nőnek kell tartozni tapasztaltabbakhoz is. Mert nem a férfi értékel. Mármint nem azonnal. A férfi bár gondoskodik, de csak évekkel később, visszatekintve fogja tudni a Hálát szavakkal is kifejezni.