Testvéreim!
Mi bölcsességet hirdetünk, de csak a tökéleteseknek. Nem e világnak és pusztulásra ítélt fejedelmeinek bölcsességét, hanem Isten titokzatos, elrejtett bölcsességét, amelyet Isten öröktől fogva a mi megdicsőülésünkre rendelt.
A világ fejedelmei közül ezt senki sem értette meg, mert ha megértették volna, nem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát. Így érvényre jut az Írás szava:
Szem nem látta,
fül nem hallotta,
emberi szív fel nem fogta,
amit Isten azoknak készített,
akik szeretik őt.
Nekünk azonban Szentlelke által kinyilatkoztatta ezt Isten, mert a Lélek mindent ismer, még Isten mélységeit is.
1Kor 2,6-10
– – –
A feladat nem változott. A világ igen. Kortárs embereknek az evangéliumot köntösben kell hirdetni, és nem meztelenül. Az oda vezető utat. Boldogság reményében, önző célokat hajtva indul rajta el, és utólag tudja majd meg, hogy hova is tart, amikor már elég közel érkezett, hogy lássa.
Amint elég tapasztalata van tékozló tökéletlenségében is szeretett mivoltáról, hogy Istent látni tudja.
Vagy legalábbis én ezt gondoltam…
De figyelmesebben nézve: a világ sem változott. Jánost és Pált is őrültnek tartották. Akkor is radikális új lehetőség volt az egy Isten, aki szeret. Pont engem. Aki annyira szeret, hogy inkább meghalt a kereszten semmint csodát tett volna, hogy magát mentse. Radikális üzenet volt ez ahhoz képest, hogy az embereknek akkor is a vágyaik és a földi javaik voltak legfontosabb.
Az ember istene az, aki neki legfontosabb. Napjainkban ez újra önmagunk – önimádatban fuldoklunk.
Ahogy anno a görögök-rómaiak is. A különbség csak, hogy anno megszemélyesítették a vágyaikat-eszményeiket, mint anyagi bőség, szerencse, hősies harciasság, női vonzerő, buja élvezetek vagy egészség, és a személyeknek állítottak templomokat. Napjainkra ez elmúlt. A tárgyakat – a tárgyak mögött magunkat – direkt imádjuk, pénz áldozatainkat márka-templomokban költjük, és főleg rengeteg figyelmet áldozunk, okostelefonokon, éjjel és nappal, folyamatosan.
Vágyaknak-magunknak áldozunk Isten helyett.
Igaz-e tehát, hogy köntösbe kell az evangéliumot öltöztetni? Meddig tart a köntös, és hol kezdődik Jézus? Felismerhető-e köntösben? Helyes-e a köntös, ha Jézust elfedi? Ha nem fedi el, akkor minek van rajta? Lehet-e úgy Jézus királyságát hirdetni és építeni, hogy nem beszélünk Róla?
Hmm…
Mózes eltakarta az arcát a hegyről ereszkedőben, ahogy a zsidók felé közeledett – és a tanítványoknak is sok volt Jézus dicsőségének fénye közvetlenül.
Valamennyi öltöztetés szükségszerű.
Másrészt ettől még Istenről beszélt, Istenbe kapcsolt mindent, amiről beszélt Mózes és Pál – végső okként Mózes és Pál és a többiek szájából Isten mindig elhangzott. Jézustól is.
Miért feszülök ebben, mi tart hát vissza, hogy Jézus nevét szélesebb körben számra vegyem?
Leginkább talán az, hogy hova is hívok. Mert
Kell egy közösség, az emberi együttélés konkrét példája, amire mutatni lehet, ahol tapasztalhatja, akit megszólítok, hogy na erről van szó – hogy így élni valóban érdemes, mert jobb.
Ha Jézusról beszélnék, akkor hozzá közösséget is kellene mutassak. Vele való közösséget. Vele haladó emberekből állót. Ahol én is részt veszek, és ahova Téged is hívlak.
Az ember mutat valakire, akihez hív, vagy ha nem, akkor a keze magára vádlón omlik vissza. Aki nem mutat magán túl másra, az magának épít oltárt – hiteltelen, mert nincsen nagyobbal kapcsolatban.
Ha Jézusról beszélnék, akkor hozzá közösséget is kellene mutassak. Vele való közösséget. Vele haladó emberekből állót. Ahol én is részt veszek, és ahova Téged is hívlak…
De nem tudok ilyet.
Óriási kihívás ez számomra, mert Jézusról vágyom beszélni. De nincsen hova hívjak. Mert az Útonjárók Közösségével nem tudom – tudnám, de nem érzem helyesnek / nem merem – megtenni, hogy Jézus nevébe állítsam, mert azonnal bélyegzik szektának. Meg egyébként is bődületes az arrogancia lehetősége abban, hogy nem találtam olyan közösséget kétezer év után, ami nekem megfelelne, ahova én kapcsolódni tudnék.
…
Érdekes, hogy Amerikában a felekezethez nem tartozó kereszténység – nondenominational christianity – mára a legnagyobb (!) protestáns “vallás”. (Nem az, mert épp az a lényeg, hogy nem tartozik felekezethez.) Nem sokkal kisebb az ilyenkez tartozó, ilyen közösségekbe járó emberek száma, mint ahányan katolikusok Amerikában.
Másrészt ez tényleg érdekesség csak az én szempontomból, mert zéró ambícióm van a szertartási részre, ami pedig kihagyhatatlan lenne, ha felekezet jellegű működést szeretnék embereknek adni. Nem akarok. A reményem, hogy az úton haladni segítünk, ami által megtalálják egy nekik megfelelő helyi keresztény közösségben a helyüket. Amik aztán általuk is fejlődnek.
Miközben ezzel én is vergődöm. Misét még csak-csak talál az ember, de közösséget, ahova tartozni is akarnék – és ami ennek a lényege: vezetőt-papot, aki nekem hiteles –, még nem sikerült. Pedig évek óta figyelek-keresek-próbálkozom.
Érdekes ebben, hogy pedig látok az úton hitelesen járó papi személyeket. A keretekkel láthatóan küszködő, irdatlan áldozattal a tökéletlen közösséget választó papi személyeket látok, akiket az egyházak állapota lehetetlen választásra kényszerít. Marad bent, és megalkuszik az általa pedig érzett igazsághoz képest, vagy kilép, és egyedül van. Mindkét esetben hiteltelenné válik. Előbbi esetben nekem, mert “megalkudott”, utóbbi esetben a közvéleménynek, mert a maradiak szemében forradalmárrá lett, a haladók meg nem látják körülötte a szertartásrendet és a közösséget.
Nem tudom a helyzet feloldását.
A katolikus egyház lassan változik. Merevnek és maradinak érzékelem a struktúrát, amihez nem találom a kapcsolódást, mert a haladóbb személyeket is korlátozzák a keretek. Tiltásokat kellene elfogadjak, ha ebbe a rendbe próbálnék beleállni. Nem írhatnék itt bármit, (azt csak szupersztárok, mint Pál Feri teheti meg, és bármit ő sem mondhat). A szárnyaim, az igazságot kellene letenni. Magam részben éretlenebb személyeknek alárendelni.
Luther dilemmája lehetett… meg Ferié, meg Péteré, meg Andrásé, meg sokaké másoké.
Lehetne talán, hogy a ki- és továbblépők egymásba kapaszkodva építkezni kezdjenek, de ezt sem látom, hogy hogyan. Középpont kellene hozzá. Konkrét személy, aki körül gyűlni lehet. És ha sikerül is: milyen szertartást gyakorlunk majd együtt. És kiknek mondjuk magunkat.
Másrészt persze arrogancia is lehet az én részemről ez, amit pont leküzdeni segíthet, ha egy egyház keretei között hajtom a fejemet igába … de … “az én igám édes, az én terhem könnyű”, mondja Jézus. És én pontosan itt akadok ebben el. Mert (1) tudom, a zsigeri bizonyossággal, hogy ez így van, és (2) érzem a mindennapokban, hogy ahogy Jézus királyságát kívülállóként most építeni tudom, az nekem pontosan ilyen. Míg ezzel szemben (3) amit az egyházak ma mutatnak, ahogy Hozzájuk kapcsolódni lehet: nem. (Vagy persze nem elég jól figyelek még mindig, és én nem vagyok erre kész.)
Kínzó ebben, hogy napjaink legfontosabb témájának tartom az Istenkapcsolat reneszánszát. Nincsen másképp megoldása a kor sötétségének – a ráció halála össztársadalmi szinten időszerű megtörténjék hamarosan.
…
Nincsen megoldásom, csak jól esik írni erről. Hívnék én Jézussal, ERŐvel tudnék hívni, de nem megy, mert nincsen hova küldjek, holott valahova küldenem kellene…
Mert az ember az Istenben való egységet legjobban emberek közösségében élheti meg.
Erre nekem is nagy igényem van. Amit ma magamnak úgy oldok fel, hogy
(1) Az Útonjárók közé tartozom, ide hívok, és vallás dolgában azt ajánlom, hogy mindenki találja a meg a Neki megfelelő közösséget, amihez komoly alázat kell a mai világban, és ezt a vasárnapi misék látogatása során én is gyakorlom.
(2) Napi szinten vergődöm azzal, hogy tartozni közösségbe én hova tudok, mert nem tudok sem katolikusok, sem protestánsok, sem ortodoxok között olyat, ahova lelkesen mennék, miközben szertartásra muszáj járni, és így jobb híján (kemény, de így igaz) a katolikus misét látogatom.
(3) Nem/alig beszélek Jézusról, mert nincsen hova küldjek – nem tudok olyat, ahova küldeni tudnék , és magam nyilván nem akarok szertartásokat “eszközölni”.
Összefoglalva:
Hívni ma az Útonjárók közé hívlak. Ahol bár “Isten országát együtt építjük”, de ezt az üzenetet (A) nem érzem időszerűnek, mert sok és riasztó a kezdőknek, vagy (B) nem merem kimondani, mert félek a következményeitől.
Hmm.
Elköltöztem a héten.
A Joós István facebook oldalról az Ember-s-Ég facebook oldalra. Használom még az előbbit, persze, de az utóbbira teszem csak ki, ami nekem fontos – a széles nyilvánosságnak a nekik fontos üzenetek mennek.
…
A baleset óta tudom, közel egy éve már, hogy mennem kell tovább, minden szempontból, a populáris témákból is.
Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz.
Nem gondoltam, hogy a tény, hogy közel 100x akkora a Joós István oldal közönsége még ennyire számít nekem.
Hálával,
István
Öröm, ha megosztod!
