1. HELYZETKÉP
Sötétedik a világ, szekértáborokra szakadt a társadalom, válságban vagyunk. További háború esélye nagy, párbeszéd lehetősége kicsi. Az egyik oldalon eszmények képviselői, akik egy szebb és jobb jövő reményében az élet azon realitásával nem tudnak megbékélni, hogy nem lehet egyből célba ugrani. Türelmetlenek és így gyakran arrogánsak, siettetni próbálnak, ami érezhető erőszaknak is (liberális elit, Amerika vezetésével) – és a másik oldalon hagyományok őrzői, akik szerint a régit kell megóvni. Ők az élet azon realitásával küszködnek, hogy fejlődésre szükség van, és így hajlamosak a saját szempontjukból nézni, magukba zárkózni és minden változást elutasítani (nemzeti hangok és kormányok, globális vezető nélkül).
Harmadik nagy szereplő szerintem a “korszellem”. Értve ez alatt az emberiség általános világképét, tehát a legbefolyásosabb emberek gondolkodását. Korábban ez jobbára konzervatív volt, amit liberális “forradalmárok” hada folyamatosan támadott, de ebből gond nem származott, hanem épp óriási érték volt a “ráció felforgató munkája”, mert bár lassú, de folyamatos változást katalizált a “haladók-tudósok-gondolkodók elégedetlensége”.
A kihívás, hogy a hagyományok-minták bontásában addig jutottunk – a világháborúk borzalmai által is katalizálva, mert az utána nevelkedő generációk fejébe szöget ütött, hogy hogyan engedhette ezt Isten – hogy semmi más nem maradt a logikusan beláthatón kívül. Átbillentünk, és most a közgondolkodás derékhada a haladók-tudósok-gondolkodók racionális-emberközpontú világképe. Fősodor lett, ami forradalmi volt, és elavult a hit alapú hagyomány, ami korábban a gerincet jelentette. Kivívtuk az intellektus uralmát és az individuum szabadságát, meghaladtuk az igazodást, és ennek a következményeit látjuk. Öntörvényű önzés, egyre egyedibb identitások, érdekek mentén rendeződő szekértáborok, háború, káosz.
Bő évtizede foglalkozom az emberi tudatfejlődéssel, és sokakkal ellentétben én nem gondolom, hogy ez baj lenne. De azt viszont igen, hogy (1) a válság fokozódni fog míg egy ponton becsapódunk, (2) a becsapódás nem objektív és rajtunk kívül álló körülmények miatt fog történni, hanem szubjektív válik tarthatatlanná a mindent kontroll alatt tartó racionális álláspont, (3) a megoldás közös orintációs pont lesz, amiért az önközpontú világképet feladják emberek – a ráción túli navigáció, a tudatnál nagyobb Igazság felfedezése vár minket.
Biztosan mondom, mert sokszor láttam. Ugyanis egyéni élettörténetekben is ez történik.
A ráció menti az egyént a mintái börtönéből meg, aminek azonban az igazság relativizálódása és magány az ára. Következmény pedig a ráció halála, ami a nagyobb Igazság felfedezése. És direkt nem úgy mondom, hogy a nagyobb igazság újrafelfedezése. Mert bár az Ige köztünk járt, de ami szerintem hamarosan tömegek számára lesz elérhető az az emberiség történetében eddig kevesek: a szentek és az őrültek privilégiuma volt csak.
Világkép evolúcióban, evolúciós ugrás küszöbén… zuhanunk.
A “közös emberi világkép” letéteményese régen az Egyház volt. Míg aztán az intellektus “Istent megölte”, és az ember került a középpontba. A ráció nevében magunkból kicsi isteneket csináltunk, akik az önzés bálványai előtt hajbókolunk. Arany borjú, szabadság szobor, emberi jogok, racionális filozófia, nemzeti és nemi identitás – azonos lényeg, az önző fókusz eltérő megjelenései mind, amik Isten helyére egymással vitatkozva léptek.
A közös épületet lebontottuk, mert nem állta ki tudományos próbát, a közös alapot is darabokra törtük, és most semmi nem tart minket. Semmi nem tart meg. Semmi nem tart össze. A modern ember életében Igazság nincsen, hanem szubjektív minden. Rakéták fénye, égbe szökő energiaárak, zuhanó vásárlóerő mutatja, hogy homokra építjeztünk.
No és ezért van, hogy már nem valamely mindannyiunkat számára fontos nagyobb igazság részeként, ahhoz igazodva, tehát közös normákat tiszteletben tartva (civilizáltan) vitatkozunk – a magából kiinduló, magát ünneplő-imádó önközpontú világképek ütközetében párbeszéd ellehetetlenül, a háború totális, az ellenséget el kell pusztítani, katasztrófa szükségszerű.
Mert már nem egy nagyobb egység részeként érvelünk arról, hogy HOGYAN is kellene EGYÜTT haladni – hanem a MERRE, és így a KIKKEL kérdés is szubejtivizálódott, nincsen nagyobb közös Cél, ami a feleket lelkesíti és a megbékülésben segíti. Megszűntünk egymás testvérei lenni. Nem érezzük már magunkat annak. Káin és Ábel háborúja újra.
A jobb szerint a bal pusztítja a világot el, a bal szerint a jobb. És senki-semmi nincsen, aki a kettőnek közös orientációt adna. Eredmény, hogy (1) a másik oldal hibáztatása által háborús lelkület terjed, (2) a politikusok háborús lelkületbe lovalják a követőiket, (3) a háborús szemlélet egyre extrémebb irányba tolja az embereket, (4) a mérsékelt hangoknak állandóan félniük kell, hogy kívülről előzik őket, ami miatt (5) egyre militánsabb állításokra és hangokra van szükség, hogy megtartsák a hatalmukat, és így (6) mára nincs is már platformja a mérsékelt nézeteknek egyik oldalon sem, (7) a csendes közepet senki nem vezeti, hallgat.
Öngerjesztő folyamat ez, ami a demokrácia logikája mentén – kenyér és cirkusz – működik, és nem tud máshova vezetni, mint fokozódó káoszba. Különösen, ha a gazdagsági válság, a növekvő társadalmi egyenlőtlenség hatásait, és a geopolitikai helyzetet is hozzávesszük.
A világ politikai-hatami tényezői vagy maguk radikalizálódnak a tömeges támogatás biztosította uralom reményében perifériák felé mozdulva (ahogy ez Magyarországon történt), vagy kívülről előzi őket egy radikálisabb csoport, míg a saját korábbi követőiknek már csak integethetnek (ami nagyrészt a klasszikus német pártok sorsa).
–
2. A MEGOLDÁS
Két lehetőséget látok.
Az első a háború – minimum gazdagsági, de akár véres –, ami sok áldozattal jár majd, és aminek végén a győztes új világrendet hirdet, új normát állapít meg, ahogy a múlt században is történt. Csakhogy ez nem megoldás, mert idővel aztán a győztes oldalon belül megint frakciók alakulnak majd, és a háború folytatódik tovább, és egyre sötétebb lesz.
A második lehetőség egy helyesebb (tehát vonzóbb!) Közös Cél és felé Járható Út felmutatása az emberek számára, ami mentén közeledés indulhat anélkül, hogy a háború (sokkal) tovább fajulna. Kicsiben előbb, például Európa, aztán Nyugat, majd fejlődő országok, India, Kína.
Amihez azonban helyesebb irány és több szeretet kellene. Hogy olyat tudjunk felmutatni, ami mindkét háborús fél, hagyományőrző konzervatívok és woke liberálisok, férfias és nőies gondolkodás számára egyaránt vonzó, ÉS hogy ezt úgy tudjunk felmutatni, hogy el tudjuk fogadni mások tempóját, mindneki járhatónak érezze az utat, hogy segítve érezzék magukat.
A helyes irány szerintem időszerű, és ami időszerű: az vonzó, tehát menni akarunk felé – minél többen akarnak valamerre menni az irány annál időszerűbb. Ami persze nem mindig jelenti, hogy helyes. (A háború logikája mentén pokolba tartunk épp, és erre is tömegek akarnak menni.) A jelenlegi szakadék oka, hogy bár az eszmények mentén erővel épített jövő és a múlt értékeinek mindenáron való megőrzése sem elég helyes, de nem látszik épp jobb.
Nagyszerűbb célra van szükség.
A kérdés szerintem, hogy mi olyan nagyobb cél, ami a nemzetet-családokat megőrizni akaró konzervatívok és az eszmények mentén fejlődni akaró liberálisok számára is vonzó tud lenni.
Az én benyomásom, hogy az egyedüli nagyobb cél, ami minden mást integrálni képes: Isten. Másképp és érthetőbben:
Az egyedüli nagyobb cél, ami minden mást integrálni képes: a szeretet jegyében hasznosan másokért áldozott emberi élet.
A konzervatív népek eleve Istenesek, őket arról “kell” csak meggyőzni, hogy a nemzet helyesen a MÁSODIK helyen van, és nem az elsőn. Tehát, hogy a szeretet jegyében olykor a nemzetet (is) alá kell tudni rendelni egy nagyobb közös ügynek. Hogy a MI érdekünk nem lehet mindig legfontosabb, mert az önzés, ami a számukra nagyon is fontos erkölccsel ellentétes.
Míg másrészt a liberális tömegeknek azt “kell” tudni megmutatni, hogy az életüket másokért áldozni jó, sőt valójában pontosan ezt teszik már most is – másképp: bár azt hiszik, hogy értik az “Isten koncepciót”, de valójában egyáltalán nem, mert Isten nem a szakállas bácsi, amiről gyermekkorukban hallottak. Őket a ráció útján lehet Istenhez vezetni (lásd JBP biblikus előadásai).
Mindezek fényében várom a katasztrófát. A katarzist, amit ez hoz. Ami eljönni csakis így tud. Szükségünk van a katasztrófára, hogy nagyobb közös igazsághoz térhessünk vissza.
–
3. A KIHÍVÁS
Furcsa lesz, de szerintem ez az egész jelenegi helyzet az Egyház “hibája”… értve ez alatt, hogy a vallás lemaradt a modern emberek igényeihez képest, nem szolgálja már elég jól őket.
Nem gondolom, hogy ez rosszindulat vagy mulasztás okán volna így, hanem azt hiszem, hogy a vallás szempontjából a társadalom a “forradalmár”, ami a változást olyan módon katalizálja, hogy tömegek iratkoznak ki. Az egyház (okkal) a legkonzervatívabb szervezet, nincsen ezzel baj, azonban megújulás időszerű, mert másképp nem lesz megoldása a helyzetnek.
Kell ugyanis legyen letéteményese-képviselője a “közös emberi célnak”, a politika háborúi fölött, ami mindkét oldalt megszólítja, és így integrálja-keretezi-mérsékeli-szolgálja.
A gond szerintem, hogy az egyház – vallások általában – nem látják ezt el a modern emberek számára.
Olykor azon is elgondolkodom, hogy szereplő-e még egyáltalán az egyház, van-e befolyása, tud-e a modern (racionális!) emberekhez kapcsolódni, nekik Célt adni? A benyomásom, hogy alig. Semmiképp nem tömeges léptékben. A modern nyugati ember szempontijából – fáj hívő emberként ezt írjam, de így látom –: az Egyház alig tényező. Hanem a modern nyugati ember a vallás univerzalitása alatt egy szinttel, a politika síkján, jobb és bal oldal, liberális eszmények és konzervatív hagyományok szintjén azonosul, tehát a Nagyobb felé törekvő emberi testvériség helyett csak két szekértábor közül választ, és háborúz.
Bajaink forrása, hogy az öncélú élet elharapózása ellenében a szeretet jegyében áldozott élet elveszette a relevanciáját.
Aminek oka, hogy az Egyház ma nem tudja a kor embere számára elég vonzó módon mutatni a jézusi történetet.
Másképp:
Az emberiség válsága a Jézusi Egyház válságából következik.
Jól van ez így szerintem, ahogy fent már írtam, Isten működését csodálom abban, ahogy az Egyház válságban van, mert a válság egy új és jobb élet-működés lehetőségét hordozza mindig – azt mutatja, hogy készen állunk rá: szintlépés közeledik. A világban rend van.
Megmosolyogtató és bizalomkeltő eközben, hogy az ember amúgy mennyire képtelen az őt körülvevő világra vonatkozó mítoszok nélkül éljen – amit mi sem mutat számomra jobban, mint a Csillagok háborúja, Gyűrűk ura, Marvel és Harry Potter és Disney és Matrix és stb. univerzumok bozóttűz szerű térhódítása. Napjaink embere művileg gyártott jedi és szuperhős mítoszok, Tolkien és Rowling és Martin és persze ezoterikus tanok (és, ki ne felejtsem: összesküvés elméletek) világai által tölti be az űrt, ami a Végső Mítosz, az Istenember történet és a kapcsolódó keresztény legendák átmeneti avulása hagyott.
Soká faltam ezeket én is, míg aztán az derült ki számomra, hogy a jézusi sztori jobb, mert Jézus példája tökéletesebb, a Jézus által mutatott Istenhez tartó irány az egyedül helyes, mert jobban működik, mint bármely alternatíva – értsd: boldogabb tudok általa lenni.
Kesereghetnénk azon, hogy “kétezer év lett volna ezt úgy felmutatni (hit követelése és dogmák erőltetése helyett példával és szeretettel), hogy emberek választani tudják”, de felesleges. Arra vagyunk képesek, ahol tartunk. Annyira tudunk jók lenni. Az Egyház is. Mert emberekből áll. Mindegy. Hanem a Lehetőség szerintem a lényeg, onnan érdemes nézni.
Ami nem elég vonzó, az nem elég jó.
Miközben pedig a modern kor emberein is jól látszik amúgy, hogy (1) változatlanul foglalkoztatják a nagy kérdések, ezekre válaszokat várnak, (2) változatlanul vágynak közösséghez tartozni, épp csak nem lehet már hagyományokra hivatkozva számukra nem hiteles dolgokat a torkukon lenyomni, (3) vágynak rítusok szerint élni, ami őket a Mindenséggel-Teremtéssel-Istennel összekapcsolja, kínjukban adoptálják a keletet.
Igazabb válaszokra, hitelesebb vezetőkre, jobb rítusokra van szükség.
Az emberek tetteinek a világképük ad keretet, és ez szerintem az emberiség szintjén is ugyanígy igaz. A gazdasági és vallási háborúk leképeződései csak a világkép vitáknak. Ami annak az okozata, hogy egyik sem elég jó (tiszta), hogy integrálni tudjon.
Világkép válságban vagyunk, mert a leghelyesebb világkép “hivatalos” letéteményesei nem hirdetik azt épp elég tisztán.
Az emberek vitáiból fakadó káosz megoldása közös Cél felmutatása szerintem, megújulás-változás kell. Minden szinten. Az Egyház a zsidóságot eleve nem tudta integrálni, az iszlám is külön utat talált, ráadásul a kereszténység is megoszlott 1054 óta, a nyugati ág a reformációval még tovább is bomlott, amit a szekták-kisegyházak világa is szabdal. A töredezés átfordítása időszerű – jobb ajnálatra, Jézus Egyházára van szükség.
–
4. A TENNIVALÓ
Nem tudom, hogy mi a tennivaló. Kicsi és jelentéktelen porszem vagyok csupán, de azt tisztán érzem, hogy biztosan kell beszélni róla, hogy változás időszerű, bármilyen nehéz is ez. Mert Jézus egyházát ma modern emberek tömegei egyáltalán nem ismerik magukénak, és a benne résztvevő emberek jelentős része sem kap elég jó segítséget a személyes útján Isten felé való továbblépéshez.
Másrészt emberekkel dolgozva az is nagyon világos, hogy pénz nem oldja meg. Sőt. A pénzt általában halogatásra használják a szervezetek, ahogy egyének is. Ha valaki folyamatosan kap pénzt, akkor sokkal kevésbé van oka változtatni, kellemetlen lehetőségeket mérlegelni, a saját kudarcával szembenézni, komfortzónájából kilépni, mint ha éhezik. Pénzt annak érdemes adni, aki már tudja, hogy min és hogyan változtat. Azzal arányban, ahogy eredményes.
Bizonyos továbbá szerintem, hogy lehet a jézusi utat vonzóbban mutatni. Bishop Barron példa erre. És persze sokan mások is. A feladvány, hogy hogyan lesz a kereszténység tömegek számára érthető és választható – a megoldásnak nyilvánvalóan része, hogy inspirálóbb módon kell ezt a legjobb mítoszt mutatni, hogy könnyebben értsék, magukénak érezzék, választani akarják az emberek.
A Jézus által alapított egyház megújulására van szükség. Mintha halál közeli állapotban lenne, hasonlóan ahhoz, amin Jézus is átment, feltámadás kell következzék. Jézus példája tökéletes, de a világi közösség objektív tökéletlenségei miatt milliárdok nem tudnak kapcsolódni.
Fontos, hogy ez rendben van így, nem hiszem, hogy az egyház(ak) ostorzása segít.
Érzésem még, hogy a periféria a helyzet kulcsa. A határokon gyülekező “barbár hordák” (modern racionális emberek) kitermelik maguknak a Számukra érthető és vonzó megközelítést – értsd: a saját erejükből jutnak ugyanoda (mert nincsen jobb hely, ahova jutni lehetnek), aminek eredményeként egymásnak járható utat tudnak mutatni. Új emberek tömegeit a keresztény gondolati körbe az elmúlt években leghatékonyabban a már említett kanadai pszichológus toborozta úgy, hogy ő maga közben egyik keresztény egyházat sem választotta. Érdekes ez nagyon. Annyian követik, hogy nem lehet nem észrevenni.
Végül pedig: az én tapasztalatom – személyes utam is ilyen volt – hogy az Istenhez vezető út tényleg olyan, mint Jákob lajtorjája. Korszakos, szintről szintre építkező, rész-egész viszonyokból álló Rend ez, aminek kortárs megjelenítése az általam tanított korszakos út is:
Egyszerűbb változata:
Világkép evolúcióra vonatkozó verzió:
A legutóbbi időben a tékozló fiú útjaként is kezdtem beszélni róla – de ha valakinek az Ószövetség otthonosabb: a középső korszak sivatagi bolyongásként is érthető, az egyiptomi fogság után, az ígéret földjére érkezés előtt.
–
Összefoglalva:
Az élményem, hogy jobb és bal FÖLÉ a testvériség kell visszatérjen – az egyedüli közös Cél lehetőség: Isten.
Isten “rehabilitációja” nem történhet szerintem elméletben, hanem csakis úgy, hogy gyakorlatias, járható Utat is mutatunk felé a tömegeknek. Ami a jézusi példa és tanítás. Módja ennek az én benyomásom szerint, hogy olyan emberek beszélnek róla saját élményeiket megosztva, akik egyben példaként is szolgálnak, hogy működő a megoldás.
Tudom, hogy sokan dolgoznak hasonló témákon az egyházak berkein belül, és azon kívül is: hagyományőrzők és filozófusok, szellemtudósok és asztrológusok, keleti és nyugati hagyományok őrzői, sámánok, spirituális vezetők, coach-ok – a cél szerintem közös, és nem gondolom, hogy nálam a bölcsek köve. Hanem azon érzésemet szeretném csak átadni, hogy (1) az új világkép könnyen választható, mert tiszta, tehát egyszerű és közérthető kell legyen, (2) saját a tapasztalatokon és életpéldán át, tökéletlenségünket bátran mutatva legjobban átadható, (3) az ősi hagyományok elavultak Jézus példájához képest, (4) további töredezést okoz és felelős ezért, aki nem a jézusi úton vezet.
Mindezek fényében:
1.
Beszéljünk erről, keress és kapcsolódjunk – írj reakciót, ha foglalkoztat a téma, ha érzésed, hozzáadandó értéked van, ismerkedjünk meg, ha közösséget vezetsz, eljövök én is!
2.
Ember-s-Ég néven külön facebook oldalt indítottam a témának két évvel ezelőtt, amit most újra használni kezdek, hogy a férfi-nő működés iránt érdeklődő követőket ezekkel a megosztásokkal ne zavarjam – itt látszik
3.
Ember-s-Ég néven új YouTube csatornát is kezdtem, ahol a közállapotokkal kapcsolatos gondolatokat teszek közzé – 3 videó már kint van, ezt itt találod meg.
Az Út Istenhez tart. Minden élet szerintem. Másrészt szintjei-korszakai vannak, mint bármely evolúciónak.
A korszakos ábrák és az Útonjárók Közössége által – nem mondtam ezt még így nyilvánosan – az Isten felé tartó jézusi utat törekszünk közérthetővé tenni. Bárkinek-mindenkinek.
Köszönöm, hogy elolvastál – kapcsolódjunk, ha egyetértesz!
Hálával,
Joós István
p.s.
Katolikus vagyok. Hittel telve járok misére, és a jézusi példa szerint igyekszem a szolgálatomat a világban ellátani. Nehéz ez számomra. Nagyon magányos. A konzervatívoknak nem vagyok elég törzsi-nemzeti, mert a liberális “ellenséget” magyarázom/felmentem – a balosok szerint lenézem az őket azzal, hogy azt mondom, hogy a liberális világkép köztes állomás csak, amiből Isten felé majd tovább kell lépjenek. Miközben a keresztények számára pogány vagyok és talán veszélyes, mert nem simulok eléggé az évezredes rendbe, és akár felforgatok.
Mégis. Valami legyőzhetetlen-nagyobb késztetés okán: muszáj mondjam. Reményem, hogy a keresztény Nyugat újjászületéséhez picit hozzájárulhatok.
Kelt Budapesten, a 48. születésnapomon
Öröm, ha megosztod!
