Többet kellene „káromkodjunk”. Ami alatt nem csúnya szavakat, hanem Isten „káromlását” értem, közelebbről azt a nagyobbmondást, ami magunknak szinte isteni hatalmat vindikál, ugyanis enélkül megcsinálni sem tudjuk. Érdekes ez. Hogy milyen egyhangúlag akad az emberek messze túlnyomó része ki, amikor valaki nagyot mond, nagyot mer, nagyot álmodik. Automatikusan veszti hitelességét, tekintik káromlónak vagy bolondnak. Nos? Te miben visszakozol a környezeted hatására – saját meggyőződésed, szinte fantasztikus hited ellenére, hogy pedig lehetséges? Ugyanis az. De ehhez előbb ki kell állni vele. Muszáj. Kimondani magam miatt is muszáj, hogy a világos cél szem előtt legyen, bármekkora is, és bármit is mondanak mások. Merd!
*
Egyik napon, amikor Jézus tanított, farizeusok és törvénytudók is ültek körülötte, akik Galilea és Júdea különböző falvaiból és Jeruzsálemből jöttek. Az Úr ereje akkor arra indította Jézust, hogy gyógyítson. Ekkor néhány férfi egy béna embert hozott hordágyon. Be akarták vinni a házba, hogy eléje tegyék, de a tömeg miatt nem fértek hozzá. Ezért fölmentek a tetőre, és azon át bocsátották le ágyastul a középre, Jézus elé. Hitük láttára Jézus így szólt: „Ember, bocsánatot nyertek bűneid.” Erre az írástudók és a farizeusok azt gondolták magukban: „Ki ez, hogy így mer káromkodni? Ki bocsáthatja meg a bűnöket? Nemde egyedül Isten?” Jézus pedig gondolataikba látva megszólalt: „Miért gondolkodtok így magatokban? Mi könnyebb, ha azt mondom: „Bocsánatot nyertek bűneid!” – vagy azt: „Kelj föl és járj!”? Tudjátok meg tehát, hogy az Emberfiának van hatalma földön a bűnök megbocsátására.” Ezzel a bénához fordult: „Mondom neked, kelj föl, fogd ágyadat, és menj haza!” Erre ő a szemük láttára tüstént fölkelt. Fogta ágyát, amelyen feküdt, és Istent magasztalva hazament. Erre mindnyájukat ámulat fogta el, magasztalták Istent, és félelemmel eltelve mondogatták: „Csodadolgokat láttunk ma.”
Lk 5,17-26
Öröm, ha megosztod!
