Sötétedésben érzem magunkat, a nyugati civilizációt, hosszabb ideje már. Másokkal ellenétben azonban én úgy látom, hogy ez az alkony jó – és ünneplem, hogy végre eljött.

Sokféleképp beszélek róla: a racionalitása alkonya, a szubjektivitás alkonya, az individualizmus alkonya, a szabadság alkonya, a bármi igaz lehet alkonya, a kötelező korrektség alkonya.

Kedvenc megnevezésem azonban, hogy: a tudatosság alkonya.

A tudatosság alkonya az istenek alkonya.

Más értelemben most, mint egykor Wagner idején. Ő a teremtett világ rendjéből való kiszakadást, a nagyobbal való kapcsolat megszakadását, a tudatos emberi öntudat, az individuum forradalmát zenésítette meg, amit aztán Nietsche foglalt zseniális képbe: megöltük Istent. És valóban. A szubjektum, az egyedi, az intelligencia Istent megölte. Nem objektív ölte meg, hanem a saját maga szempontjából, a saját maga számára. Isten az intellektus számára egy évszázada halott. Legkésőbb a világháborúk irracionális borzalmai és a modern természettudományos oktatás a néptömegek számára is megölték őt.

Isten – az éretlen Istenkép! – valóban halott.

Ami szükégszerűen hozta magával – mivel az emberi léleknek imádati tárgyra, tehát nála nagyobbra, valamiféle istenre meghaladhatatlanul szüksége van –, hogy miután Istent a felvilágosodással elszabaduló racionalitás megölte: az individuumból-magunkból csináltunk kis isteneket. Imádatunk tárgya a nagyszerű tudós-guru-bölcs-híresség-influencer lett, és persze emögött ÉN, a szubjektum vagyok az Úr, aki az igazságot megismerni, a helyes utat, a minden más felett álló világképet és tanítót kiválasztani saját jogon képes.

Az egy Én Vagyok több milliárd öntudatos, tehát magát túlértékelő apró kis ÉN-re, arrogáns isten-szikrákra hullott.

Ami az egyedi ego-istenek világuralmát és a szubjektív igazság világát hozta el. Mert az intelligencia a hitet sutba dobva magáról hitte el, hogy a végső létező Ő – “cogito ergo sum” – ha Isten nincsen, akkor csak ÉN vagyok-maradtam, így tehát most az ember (és az ő végtelen bölcsessége) Van: az igaz, amit ÉN annak gondolok, amit MI annak mondunk.

A hitet sutba dobva a bizonyíthatóság lett az igazság, tehát a létezés kritériuma.

Magány az eredmény.

Magány és az erőforrásokért vívott háborúk, pazarlás és szenvedés, a természeti környezet rombolása és az önfejű sejtek betegségei mind az önközpontúságnak – tehát az intellektus központba helyezésének, és ebből következő imádatának – eredménye.

Ezt értem az alatt, hogy az istenek alkonya jött újra el.

Az ego-istenek alkonyát éljük.

Az ÉN alkonyom, az Ő alkonyuk, a MI alkonyunk, az ÖN-tudat és ÖN-központúság alkonya érkezett most el. Ami a különállás alkonya. Az éretlen Istenkép után most az önközpontú-ÉNisten világkép is halott. Isten vélt megölése után az egó istenecskék világvallásának halálát éljük. Aminek megjelenése csak az egyenlőség erőltetésének káosza. Az önző érdekek, a mindenki mindenki ellen háborúja. Ami a helyes Világkép – tehát az élő Istenkapcsolat, a Teremtésbe kapcsolt, Isten tervében részes ember születési fájdalma.

A tudatosság alkonya az önközpontúság (tehát önimádat) alkonya, ami Új és jobb Élet lehetősége, mert Isten reneszánsza.

No és ezért mondom, hogy jó ez nagyon. Az is, hogy öntudatra ébredtünk – tehát Istent “megöltük” – és az is, hogy most kénytelenek vagyunk kijózanodni vélt isten mivoltunkból, mert a Rend bennünket tévedésünkkel-arroganciánkkal szembesít. Bukás és szenvedés által. A hübrisz jutalma bukás és szenvedés és magány, nem lehet más. Önmagunk túlértékeléséből fakadó önközpontúság, a nagyobbal való kapcsolat hiánya a kor kihívásainak gyökér oka. Amire az egyenlősdi és a szabadság erőltetésének káosza után ennek feladása lesz a válasz. Mert bár

A végcél valóban a szabadság, egyenlőség, testvériség, de ezt erőltetni hiba, mert ehhez felnőnie kell az emberiségnek.

A káosz oka, hogy elméletek mentén erőltetjük, amit bár értünk, de ahol nem tartunk még. Hogy célba ugrani idomítással-erőszakkal próbálunk, ahelyett, hogy emelnénk, fejlődni segítenénk, helyesen szeretnénk az embertársainkat. A káosz megoldása a rend, a megkülönböztetés régi-új rendje, most is ez lesz a válsz. Kicsi és nagy, érett és éretlen, önközpontú és részes nem összemosható, mert lényegileg eltérő. Kritikus tömeg a kulcs. Még nagyon kevesen látják csak a különbségeket, és még kevesebben merik vállalni amit látnak.

Ami a káosz és a boldogtalanság és a modern betegségek oka.

A mindenséggel-Istennel való helyes, tehát élő Kapcsolat nélkül a magunkkal való kapcsolat (lelki béke, egészség), a másik nemmel való kapcsolat (párkapcsolat, férfi-nő egység) és a világgal való kapcsolódás (tehát a munka) sem működhet jól az ember életében.

Pokolra kellett menjünk, hogy megértsük ezt.
Egyénileg is, és társadalmilag is.

Ahogy Jézus is meg kellett haljon, mielőtt feltámadt volna.

– – –

Az írás második része a világ hierarchikus működéséről szól. Hónapokkal ezelőtt kezdtem el, és ideje befejezzem immár.

– – –

Értékes észrevételeket kaptam egyik bejegyzésemhez Fenyő Iván barátomtól – régen találkoztunk, Iván, de részemről még bizonyosan helytálló e meghatározás. Facebook komment formailag és terjedelmileg sem tűnt a válaszra alkalmasnak, így ide írom ezt most.

Iván hozzászólása:

A vilagban MINDEN hierarchikus? Igy lenne? Valoban? MINDEN?? Ezt igy ki lehet jelenteni? Nem tudom. Lehet, csak kerdezem.

Es h az individualista ember irtozik a hierarchia fogalmatol… ok. Erteni velem..

De h a racionalis-individualista? Az milyen? Az egy kulon ember fajta? Es a racionalis az irtozik a hierarchiatol? Nem ertem. Miert? Nem pont az veszi eszre? Nem pont az koveti? Nem pont az gondolkodik ebben?

Es akkor pl az intuicio szerint elo, vagy a sziv szerint elo (gondolom ez a racionalis ellentete) az meg nem irtozik tole? Az elfogadja? A hierarchiat? (Es nem az alazatrol beszelek meg a tiszteletrol, mert az alapbol megszuletik egy fajta ralataas vagy tudatszint kovetkezteben..) de a sziv vagy intuicio szerint elo az nem irtozik a hiearchiatol hanem Az latja, h a vilagban minden az? Az belatja? Az elismeri, h MINDEN hierarchikus?

Nem egyszerre letezik a kulonbozoek vagyunk es az egyenloek vagyunk csak mas mas szintrol nezve? Vizsgalva?

Es.. vajon milyen szintrol nezve hierarchikus MINDEN a vilagban? Abszolut ertelemben szerintem biztos nem. Emberi formak ertelmeben szerintem biztos nem. Szerepek, tarsadalmi osszetetel, megosztottsag, rendek, mintak, transzgeneracios mukodesek vagy esetleg lelki (lasd Hellinger) teruletek szintjen lehet.. de ott sem mernem ezt igy kijelenteni h MINDEN. Meg a vilaban MINDEN ez es ez.

Tehat, ahogy es amit irtal: Biztos ez igy?

Ertem, h mit akar uzenni a poszt, de biztos, h ez igy van? Ez igy van? Valoban? Ahonnan van nezve, vizsgalva, ahogy meg van fogalmazva, amilyen leegyszerusitetten elmondja nem pontatlan picit? Nem feluletes picit? Nem felelotlen picit? Nem hianyos a bemutatasa picit? Nem egy szintrol fedi csak le azt ami van/erzekelunk? Ez igy felelossegteljes igy ilyet leirni?

Most csak igy szinte atgondolatlanul es spontan ami csak jott ugy irtam es kerdeztem..

biztos igy van ez? Biztos ez igy?

Nagyszerű hozzászólás. Megfontolt, körültekintő, udvarias, logikus, szelíd és mégis erős… tudatos és korrekt megkérdőjelezése az én gondolataimnak.

A “Térdhajtás Az Út” című írásomhoz érkezett.

Aminek lényege az volt, hogy a férfi út témája az erővel való viszony, amiben a lényeg nem az erő lesz végül, hanem: a viszonyulás. Tehát a mód. Hogy hogyan kapcsolódik.

Az emberi élet témája a kapcsolódás.

Amiről én azt tanultam, hogy egyoldalú. Mindig. A helyes kapcsolódás mindig egyoldalú.

Az én döntésem, hogy ÉN kapcsolódom valaki máshoz. Vagy nem. Ami a magány. Vagy hozzám kapcsolódnak mások, ami a más emberek részéről egyoldalú döntés, amit én fogadni tudok csak. Olyannyira, hogy ez nem is döntés igazából, mert a helyes közeledést fogadni kötelességem.

Ha a közeledés helyes, akkor nem tudom nem fogadni, mert nem helyes nem fogadjam, tehát nem szabad nem fogadjam.

Nem tehetem, hogy nem fogadom. Hatalmamban állna, de módomban nem. Mert bűn és vétek lenne. Mert a zsigeriemben egyértelmű, hogy ez nem az én döntésem, hanem csak megállapítom az igazságot (a Tao időszerűségét / Isten tervét), mert látom, hogy nekünk egymással dolgunk van, mert az ÜGY közös, amihez egymásra szükség van, és a MÓD helyes, ahogy a másik ember kapcsolódni próbál.

Az igazi kapcsolódás hierarchikus, ÉS egyoldalú.

A helyes módon közeledő ember adni akar – hozzám követve hozzátenni VAGY engem emelni-támasztani-segíteni-terelni – és mivel jól figyel, így olyat akar adni – úgy akar követni vagy vezetni – ami nem egyszerűen csak számomra, de az általam, szolgált ügy számára érték, tehát nem lehet rá nemet mondani. Olyannyira, hogy

A férfi-nő egység születése is csak valamihez képest (ügy/Teremtés) tiszta szerepeket elfoglalva lehetséges – a férfi-nő boldogságnak is hierarchia a kulcsa.

Soká gondoltam, hogy a kezdeményező mindig a követni akaró fél, hogy tőle kell jöjjön az iniciatíva. Tapasztalatom, hogy ez nők és vándorok esetében igaz. A Nő látja a Férfit, a vándor látja a mestert, és ez alapján kapcsolódik. Férfiak között viszont fordított az élményem: itt a vezető választ hőst, ő kezdeményez, mert ő lát jobban, és alázat dolgában is előrébb jár – ő kell, hogy lábmosáshoz térdet hajtson.

Nincsen olyan verziója a valóságnak, hogy a helyesen közeledő (tehát jól, mert már nem csak a saját igényeire figyelő) nőnek a férfi nemet tudna mondani – vagy, hogy helyesen közeledő, a megfelelő segítséget kínáló vezetőt férfi elutasítson.

Hogy idő míg ezt belátja: olyan van. És olyan is van, hogy alkamaltlan-érdemtelen jelöltre “pazarolja” az ember az erejét. (Ami szintén nem haszontalan, mert a szükségszerűen következő bukás által arroganciájával szembesül, és tanul.)

Tudom, hogy már megint kijelentek, és tudom, hogy ez sokak számára nehezíti a mondanivalóval való kapcsolódást… Tapasztalatok alapján teszem. Közel húsz éve gondolkodom a férfi-nő úton, és figyelem ezt mások életében. Olyan ez, mint a fizika. Volt egy elméletem, egyszer régen, és akkor még a vágyaimat írtam le, és talánokkal fogalmaztam. Aztán bő tíz éve kísérleteket figyelek meg, konkrét emberi történeteket, életek százait láttam. És nem jön ellenpélda. Nem látok kivételeket. Így lettem egyre határozottabb a szóhasználatomban – meg persze erősödtem a meggyőződésemben, hogy egyre pontosabb, amit gondolok. És így immár kijelentenem kell. Megőrizve (remélem) a nyitottságot, hogy húsz évnyi munkámat azonnal sutba tudjam dobni, amint egyetlen ellenpéldát látok.

Mondom tehát tovább.
Mert van tovább, és egyre botrányosabb…

Mert nem egyszerűen csak hierarchikus a kapcsolódás, hanem:

Nem igazi kapcsolódás – és így nem fog működni –, ami nem hierarchikus.

Nyilvánvaló ellenpéldaként hozható persze a barátság. Felszínes szemlélő számára. Mélyebbre nézve a barátságok nagy része haverság csak, ami nem igazi kapcsolódás szerintem, hanem időtöltés, magányűzés, megalkuvás csak.

Az igazi barát szerintem harcostárs.

Ami azt jelenti, hogy közös a Cél, tehát a világkép. Másképp: egyazon Urat szolgálunk. Ami azonnal hierarchia megint, nem kettőnk között (általában úgy is), hanem, hogy együvé tartozunk. Azonos szemmagasság csakis harcostársak között van szerintem, akik azonban tehát a fentiek értelmében: mindketten térdet hajtanak egy maguknál nagyobb úrnak – sőt ezen is túl: egy szemmagasság akkor van, ha ugyanazt a konkrét urat követik. Ami a kerek asztal.

A férfi nagy témája nem a nő, hanem a világgal való viszony.

Titánkként ezért bukik, és pontosan tudja, hogy arrogancia-hübrisz volt a gond, hogy “túl önző voltam, mert azt hittem, hogy nekem mindent szabad / nekem ez jár / megúszom úgyis, ahogy szoktam, mert én mindent megúszom”… De nem. És a bukás fáj, mert a büszkeségem sérti, tehát valahogy értelmeznünk-racionalizálnunk kell (hogy legalább értelme legyen), és ezért jutunk arra, hogy az erővel élni hiba. Ami a Tudatos férfi működés forrása. Mert a Titán bukása után arra jutunk, hogy “erővel élés” helyett lágynak és figyelmesnek és “korrektnek” kell lenni. Ami a tudatos-nőies férfi működés, ami a tudatos-woke ideológia forrása.

Fontos, hogy ez jó. A tudatos, a tudományos, a racionális, a feminista, a woke – semmi baj vele, mert szükségszerű és kihagyhatatlan lépés a világot így látni, miután az erő-hiererchia világában csalódik a férfi, mert bukik, és csalódik a nő, mert felrúgják. A bizalom törik el. Férfiak esetén a bizalom magukban, nők esetén a bizalom a férfiakban. És itt akkor külső felelőst és ellenséget kell találni, mert nem tart még ott az ember, hogy azt saját magában lássa.

És ezért szükségszerű, hogy az erőt (akarat-akarnokság-harc-macsókultúra) találjuk hibaként meg, hogy tehát az erőnek álljunk ellen, hogy az erővel és a hierarchiával lesz gondunk, és ettől vonakodunk zsigerileg – minden tűztől félünk, mert a Nap által égettük magunkat meg. Ezért

Szükségszerű, hogy a szabadság (ÉN) lesz a hierarchia (MI) legyőzője – ellentéte –, tehát a tudatos emberek Istene.

Így került a a világ-korszak jelképeként mindannyiunk fölé magasodva a szabadság szobor a Gellért-hegyre.

Várom, hogy lebontsuk. A szobrot. Is. Meg főleg nagyon várom, hogy az Erőt újra használni merjük, amihez közösségbe-rendszerbe-hierarchiába kell újra kapcsolódjunk, amihez egy nagyobb célt kell tudni az embereknek mondani, mint a jelenlegi szabadság-ideológia.

A hiba nem az erő használata volt, hanem az, ahogyan használtuk.

Amiért. Amilyen célra. Értem, hogy az Erővel való visszaélésből az következik, hogy minden az erő évényesítésére alkalmas struktúrát (hierarchia) lebontunk. Rendben is van. Épp csak a káosz határára értünk. Rend ellentéte a káosz, ahogy fény ellentéte az árnyék – a periféria betörése, és átmeneti túlsúlyba billenése új kezdet születését stimulálja most a világban (lásd jin és jang).

A káosz a rend hiánya, ami mindig forradalom eredménye.

A forradalom funkciója az elavult, tehát túlszilárdult-elkényelmesedett-rugalmatlan, és így immár organikus változásra képtelen régi rend által elhanyagolt részek és új fejlemények fontosságának felmutatása – a forradalomnak mindig igazság a magja. A hiba nem ez. Hanem az egy nagy hibája a forradalomnak, ha sikerrel jár, mert akkor túlzásba esik, és így a rendet felrúgja. A forradalom sikere sosem a forradalmon múlik. Hanem a forradalom sikere mindig a régi rend, az uralkodó osztály felelőssége: állapot tünet.

Forradalom csakis akkor sikeres, ha a régi rend már túl rugalmatlan, és ezért törik, ahelyett, hogy tanulna.

És így lesz új világrend abból, ami lecke is lehetett volna. A forradalom a káosz betörése, ami megújulni-újjászületni tud segíteni, de csakis akkor, ha még van mi újjászülessék.

A káosz a részek fontosságának vallása, ami által a változás katalizátora.

Forradalom és káosz végül nem nyer soha. Mert tanul a régi rend, ha még elég rugalmas, és ezzel kifogja a szelet – vagy azonnal kell új rend, amint a forradalmi eszme többségbe kerül, és így a saját ellentétébe, tehát rendbe fordul némi dühöngés után a káosz nagyon gyorsan át (lásd francia kommün vagy bolsevik forradalom). A káosz funkiója, hogy stimulál. Mert a káosz vallása az individuum, tehát a részek fontossága, ahol nyolc milliárd emberen túl minden tehén és fa és kő is saját jogon szent, sőt isten.

A káosz mindent istenné emel, tehát porba taszít, mert ha minden isten, akkor semmi nem valóban az.

Egyrészt. És másrészt, ha semmi nem fontosabb, hogy ahhoz képest (annak oltárán) korlátozzuk mindent érdemlő isten mivoltunkat (önzés), akkor együttműködni sem lehet, és háborúk lesznek. Vicces számomra, hogy az európai béke alig tartott tovább, mint az “Ever Closer Union” tétele.

Terel minket a káosz, és ez nagyon értékes szerintem. Mert ha élni – együttműködni – akarunk, akkor fel kell tudjunk mutatni valami minden másnál fontosabbat.

Ha boldogan akarunk élni, akkor fel kell tudjunk mutatni valami fontosabbat mint az, hogy minden fontos.

Értem, hogy sokak számára ez a nemzet, de lásd, hogy nem elég nagy, nem elég univerzális, tehát más nemzetekkel feszülni fog, és csak háborúra elég. Mert nem elég helyes.

Értem, hogy sokak számára az ön és környezet tudatosság az, de lásd, hogy nem elég nagy, nem elég univerzális, mert nem mindenki az Általad értett célt látni. Háborúba vezet.

“Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” – mondod, de nem jó, mert bár helyes, de abszolút nem igaz még. Egy eszme nem lehet MA legfontosabb értéke. Mert MOST nem igaz még.

Nagyobb célt kell találjunk, mint a nemzet vagy az emberi jogok vagy a környezet – nagyobbat és helyesebbet.

Nos?

Korunk nagy kérdése szerintem, hogy mi az egy legfontosabb érték.

Mi fontosabb, mint a mindenki fontos? Látva, hogy a mindenki egyformán fontos káoszt eredményez. A minden és mindenki fontos ideológia eredménye, hogy minden és mindenki külön kategória lett – annyi kategória ahány ember… ami által a rendet bontjuk egyre jobban le, ami az együttélésünket lehetetleníti el – persze, hogy háborúzunk.

Egy legmagasabb, minden más fölötti igazság, a hierarchia és a rend, Isten létének és fontosságának tudata születik így újra. egyre többen látjuk, épp csak beszélni tabu még róla.

Erőre van szükségünk.

Bátor emberekre, akik a Napra mutatnak.
Önmaguk helyett.

A félremagyarázók tömegei ellenében.

Az élet játékának lényege szerintem a leghelyesebb okot felfedezni, amiért élnem érdemes, és a leghelyesebb módot, ahogy ezt tennem helyes.

Ami bizonyosan lesz nálam nagyobb, tehát szükségszerűen kell beállás valami mögé, amit ráadásul valaki képvisel is. Konkrét emberek kapcsolódunk. Konkrét embert kell kövess.

Konkrét emberek helyes – a legjobb cél irányába hatékony – együttműködése csakis hierarchikus lehet.

– – –

A kérdésre visszatérve: hogy akkor biztos-e mindez?

Nem. Nem biztos. Persze, hogy nem. Racionálisan nem. De én mégis bizonyos vagyok benne, mert nem látok ellenpéldát, ahogy már mondtam.

Ami persze indokolhatna óvatos fogalmazást – hiszen NEM biztos –, de arra jutottam, hogy helyes határozottan fogalmazzak, mert erőt ad annak, aki hasonlót sejt, és meg(ki)akasztja, akinek a téma körül kihívásai vannak.

A kijelentő mód automatikusan hozza magával, hogy akit ez eléggé zavar, az velem vitatkozni fog. A kijelentő mód fontos értéke számomra, hogy intelligens emberek szállnak velem vitába. Amire én reagálhatok, ami tisztítja a világképem, acélozza kardom. Férfiak között ez szükségszerű, ahogy Fanyűvő és Vasgyóró, Robinhood és Little John is összeakaszkodott, mielőtt közösen mentek harcba. Ha talánokkal írtam volna, e beszélgetés sem született volna.

Másképp ugyanez:

Nem biztos semmi, amiről beszélek. Hanem az viszont biztos, hogy érdemes úgy éljek, mintha biztos lenne.

Hogy ez miért biztos?
Mert napi tapasztalatom.

Összefoglalva:

A rendhez kell szerintem visszatérjünk.
A rend szükségszerűen hierarchikus.

Hierarchiában kell a helyünket elfoglaljuk, ami tehát nem csak azt jelenti, hogy kiket szolgálunk-vezetünk, hanem azt is jelenti, hogy kinek a tanácsait követjük feltétel nélkül?!

Másképp:

Kikért vállalsz felelősséget? Kinek engeded, hogy Érted felelősséget vállaljon?

Aki boldog akar lenni: meg kell ezt válaszolja.

A hatalom gyűrűjét Descartes-Nibelung-Sauron csalással készítette, és mi most vissza kell adjuk, be kell olvasszuk.

Mert nem jó nekünk. Az édenkert almája a túl korai tudást hozta el, aminek eredményeként túl korán értünk eszményeket, és ezeket célként tűzve erőltető-arroganciával törekszünk arra, amire szeretet által haladhatunk csak.

Ki kell köpjük a tudás almáját.

A falatot a szánkból, az igényt, hogy értsük. Nem kell értsük.

A boldog élethez tennünk kell, és nem értenünk, bíznunk, és nem döntenünk – minden jó lesz, ha ez egyre többeknek sikerül.

Hogy akkor én hitről beszélek, és imára szólítok?

Ugyan…
Dehogy!

Nem érdekel, kihez imádkozol és hova jársz.

Nem hitről, hanem Istenről, tehát Igazságról és Rendről beszélek – nem imára, hanem helyes életre, tehát imádattal figyelő és szeretettel cselekvő Kapcsolatra bíztatok.

A világ márpedig hierarchikus.
A boldog életnek ez az egyedüli módja.

🔥

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!