Visszatérő férfi téma a kapcsolódás, amin belül: sokak kihívása, hogy “harcostársakra” hogyan tehet az emberfia szert – tehát a helyes férfi kapcsolódás – amivel magam is sokat birkóztam. Örömmel osztom meg a felszabadító felismerést, amire ez ügyben jutottam:
Harcostársakra nem lehet szert tenni. Hanem, amit lehet: vezetni vagy vezetőt választani – harcostárs azoknak jár, akik térdet hajtanak.
Kicsit kijjebbről kezdve…
Harcostárs akkor van, ha
(1) ügy van, ami elég fontos,
(2) hogy érte magam meghaladjam,
(3) aminek megnyilvánulása, hogy térdet hajtok.
A térdhajtásnak két módja van.
Az első, hogy: vezetőt választok, és neki-előtte (a benne-általa megnyilvánuló nagyobbnak!) térdet hajtok, értve ez alatt, hogy hagyatkozom az ő enyémnél nagyobb tisztánlátására, sőt olykor az akaratának is alárendelem magam úgy, hogy nem értem, és akár vitám is volna vele.
Mely esetben harcostársakat nyerek, akik azok az emberek lesznek, akikkel azonos vezetőhöz kapcsolódunk. Közvetlenül vagy áttételesen. Az ember így viszonylag gyorsan nyerhet harcostársakat, sőt közösséget-szövetséget. Csakhogy. Ez a mód NAGY nehézséggel jön…
Ugyanis tökéltes vezető nincsen. Minthogy tökéletes ember nincsen. Tisztábban látó emberek vannak, és tisztán látók nincsenek, amibe könnyen beleakad az egónk. Hogy ez a vezető mégsem 100% “tiszta”. Hanem 90% csak. Vagy 75%. És akkor ez most nekem elég?
Szabad csalódva tovább állni, és lehet felelősséget vállalva bízni-visszajelezni. Mérték a kérdés, és hogy az ügy mennyire Lelkesít. Meg persze, hogy látok-e változást, nyitottságot. A tökéletlenéget a szándék tisztasága tudja áthidalni. Ezt kell a másikban, a vezetőben érezni.
A térdhajtás második esete a mindannyiunk által preferált első lehetőség (én is mestert szerettem volna annak idején) ellehetetlenülése után következik. De nem azonnal. Hanem előbb önmagam kihúzása van – ami kiugrás igazából: rugóként, erővel, tettel. [Ráció Halála]
A magányos küszködésből következő remény-erózió és a fenyegető életképtelenség, tehát az egyedül nem boldogulás eredménye lesz a második fajta térdhajtás: hogy az ember mások ELÉ hajol, mert lábakat mosni hajt térdet. Szintén brutálisan nehéz. De ez még odébb.
Mert eleinte: nincsen kinek (!) – még, ha értem is (pl. ebből az írásból), hogy kéne. Tehát először csak magányos küszködés Van. Amihez nő általában már “jár”, de harcostársak még nem. Mert a harcostársak feltétele a hitelesség. Fontos, hogy ez nem siker még, hanem helyes munka. [Lovag]
Az ember hiteles helyes munka által lesz.
Amiből aztán kezdeti kis sikerek jönnek, és ekkor önjelölt harcostársak is érkeznek. Szép nagyon, hogy ezek még alkalmatlan jelöltek. Nemet kellene mondani, de nem tudok. Tehát megpróbálom. Csalódás és kudarc biztos, nem lehet más, de ez jó – így edződik a vezető. [Lovag]
Másképp úgy tudom mondani, hogy: jól kell tudni kicsiben csinálni. Gyakorlatilag one-man- show-ként. Ami attól brutális, hogy minden, de MINDEN részletet jól kell csinálni, mintha profi csapat volna, úgy, hogy pedig még nincsen. Profi csapat akkor lesz, ha nincsen rájuk szükség. [Hős]
Az érkezik, amire nincsen szükség.
Ahogy a társsal is történt. Ha kell, ha ezt érzi a világ, hogy AKAROM-és-erőlködöm, akkor nem fog történni, mert nem vagyok hiteles úgy. Egyrészt. És másrészt beválasztok, én magam, mert siettetem-erőlködöm, hogy társaim legyenek. Jól KELL csinálni, ÉS kitartani ebben. [Lovag-Hős]
És azért van az, hogy a talentumokról szóló példázat “igazságtalannak” tűnő része – “Mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék: és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van!” – pontosan így, szóról szóra így működik: “A kevésben hű voltál, sokat bízok rád.”
Annyira nem értettem ezt soká. És annyira nagyon fontos, hogy pedig pontosan így van. Vágyni bármit felesleges, mert siettetni semmit nem lehet. Hanem jól kell csinálni, ami MA a feladat. Jól és még jobban. Napról napra. Míg majd mások is jönnek, ha már kicsiben megy.
Vágyni bármit felesleges, mert siettetni semmit nem lehet.
Másképp ugyanez: az emberek (nyilvánvalóan) sikerhez vonzódnak. És igazuk van ebben. Mert az, hogy mások-tömegek szerint is jó, amit ez az ember csinál, akit én esetleg követni tudnék: megerősíti, hogy jól választottam. És ha csak tizen lájkolják: az elbizonytalanít.
Így van az, hogy egyre több lesz annak, akinek sok van, és akinek kevés, attól a kevés is leszakad, ami pedig volt. Öngerjesztő folyamat ez, ami akár hatványokat eredményez. Aminek aztán eredménye majd, hogy egyre jobb követők jönnek, akiknek a vezető lábat mos.
Feltéve, hogy ki tudott eddig tartani. Mert az emberek nagy részének nem abban kell kitartani, hogy ő “végső” vezető lesz, hanem alázatot kell találni, hogy bekapcsolódni tudjon és jobbítani. Senki nem végső vezető végül – de erről már sokat beszéltem.
Aki igaz: követ.
JÓ lenne végre érteni ezt. Hogy minden szoros emberi kapcsolat egyoldalú. Adok vagy sem. Fogok persze kapni, HA adok, de nem pont azt, nem pont úgy, nem pont akkor, mint reméltem – ÉS egyébként sem ez a kérdés, mert az ÉN hatalmamban csak az áll, hogy adok vagy sem.
Aki társ nélkül van, holott erre vágyna: még mindig arrogancia. Mondom ezt, mert ismerem. Nagyon soká vágyakoztam társ(ak)ra, a világot folyamatosan okolva – fájdalom csiszolta tisztánlátással adom tovább, hogy büszkeségem: önmagam túlértékelése volt a magányom oka.
–
Gyakorlati példaként alább friss levelezésből részlet, amit egy hozzám kapcsolódni próbáló férfinak írtam. Biztos vagyok benne, hogy nők számára is hasznos.
Mert NŐK KEZÉBEN A VILÁG SORSA – ilyen szempontból is.
Segítsetek férfiaknak megérteni, hogy MINDKÉT választásuk térdhajtás! Térdet KELL hajtsanak, feltétel nélkül és totálisan egy vezető irányában, vagy térdet KELL hajtsanak, hogy a feléjük helyesen közeledő emberek lábát mossák. A kettő egy!
–
Az én tanulságom, hogy két választás van:
1. beleállni, felvállalni = vezetni
2. másokhoz kapcsolódni = követni
Az elsőt nem kell magyarázzam.
A második totális önátadás, minden kincsem felajánlása, kb. ahogy egy kolostorhoz érkezik a jelölt. Az ügy-kérdés az egész eddigi életemet hova adom kérdés. A teljes önmagam. Amim van, és amim még lesz. Aki vagyok. Aki voltam. Aki leszek. Magamat ÉS az enyéimet.
Ha vezetsz, nem kellek Neked. Figyelem majd az utad, kíváncsi vagyok mi születik Általad.
Ha kapcsolódni szeretnél, például hozzám, ahhoz messze túl sok feltételt-fenntartást-elvárást érzek, és messze túl kevés konkrétságot abban, hogy mit akarsz hozzátenni ahhoz, amit én ügyemnek tudok. Mit és pontosan hogyan. Mit adsz egyoldalúan és/vagy miért vállalsz felelősséget. Hogyan gazdagítod. Mit csinálsz nálam jobban, amivel én nem kell tehát majd már foglalkozzam, mert bízhatom Benned. Miben segítesz kiknek. Mihez kéred a hitemet.
–
Nagy-komoly-szent dolog a szövetség.
Kevesen művelik ma a világban.
Óriási szükség van rá újra.
Új Szövetség hajnalán érzem magunkat, aminek a kulcsa, persze, látszólag a vezetők, de valójában mégsem. Hanem a kapcsolódás alázata. Mert végül minden vezető az által vezet csak, hogy mások választják. Az emberek azt választják, aki helyesen követ – így tehát, aki valóban a helyén van: mindenki követ “csak”. Nem igazi vezető, aki maga nem követ. Ha nem érzed, hogy követésben vagy, de mégis követőket akarsz: biztosan arrogancia csak.
Nincsen más helyes út, mint a térdhajtás.
–
FIGYELEM! Az írásaim ön- és világismeretben haladó embereknek szólnak, ami alatt azt értem, hogy olyan férfiaknak, akik már MINDENT megtettek, amire csak képesek voltak, hogy jó emberek legyenek, és olyan nőknek, akiknek már ELEGÜK az imádókból és a sikerből, mert megélték ezeket. Az írások olyanoknak szólnak, akik évek óta dolgoznak magukon. Ha még nem igaz Rád, hogy már tévedtél el totálisan a saját lelked mélységeiben, akkor a kurzusainkat és a közösségünket ajánlom.
Öröm, ha megosztod!