Érdekes időszakot élünk. Szélsőségeibe csúszik a világ, mintha a közép esne a társadalomból ki – benyomásom, hogy a középszerűség lehetetlenedik el a világ eseményei által.
Jó nagyon szerintem, hogy a langyos életnek vége, mert így az ember márpedig ugrik, és kihozza magából a maximumot, vagy leszakad.
Mintha a Jóisten hirtelen felcsavarta volna a lángot a fenekünk alatt… Remélem, hogy kevesen főnek meg, és sokan ugranak!
Értékes időszak ez számomra konkrétan is: egy tíz éves dilemmám látszik eldőlni.
Élveztem régen, hogy megbotránkoztatok embereket, minél nagyobb nyilvánosság előtt, hogy belemondom a szemeik közé egyenesen az önhazugságaikat, hogy fennakadnak és kiborulnak ezen – azt gondoltam, hogy az a dolgom, hogy szembesítsek, amitől majd rájönnek a tévedéseikre, hogy így tudok változást legjobban katalizálni. Aztán az derült ki, hogy nem. Hanem személyesen kapcsolódva, közösséget adva tudok jobban segíteni. Egyrészt. És másrészt mára az derült még ki, hogy már nem is élvezem ezt a fajta nyilvánosságot. Emberek tömegei számára túl távoli, amiről beszélek, tehát szükségszerűen düh a reakciójuk, amiért felelősséget érzek. Pénteken kitett spontán videóm kapcsán figyeltem meg, hogy hiába tiszta a szándék, besározódom az eredmény által. Ami nem azért baj, mert engem degradál, hanem mert a képességemet rontja, hogy meg tudjak embereket szólítani. Ami az ügy szempontjából felesleges luxus.
Tíz éve dilemmám, hogy közérthető kell legyek, hogy sokakat érjenek el az üzenetek, vagy minél önazonosabb, tehát kevesek számára érthető, de számukra fontos, mert kevés a hasonló hang. Fura erről dilemmaként beszélni, mert persze, hogy az önazonos a helyes válasz. De én tíz évig hittem mégis, hogy magamat megerőltetve fontos az ébredező boldogtalan emberekhez beszéljek. Idén év elején esett le, hogy nem.
Három része van a munkámnak, amit én három egymásba ágyazott koncentrikus körből álló egy ügyként látok. Legbelül a korszakos rendszer az alap, tehát az “ego jóga” elmélete és gyakorlata, ami egy világkép, amit kurzusok és könyvek és videók, az Énakadémia kínálata fed le. Középen az Útonjárók Közössége alakul, ami alapvetően a világkép körül formálódik. A külső és legnagyobb kör pedig az őszinte emberi kapcsolódás előmozdítása. Mondd ki, ami van, kapcsolódj másokkal így, igaz beszéd által – ami (és ez az új megértés) világkép agnosztikus kell legyen.
Tíz évig voltam túl arrogáns és hiú ahhoz, hogy ezt belássam.
Jó ez a megnyugvás most. Egy tizenöt éven át tartó kilégzés végpontja. Nyugalmam van abban, hogy elértem, akiknek hasznos tudok lenni, és hogy továbbra is megtalálnak majd, akiknek időszerű, amit mondok – nem kell ezen tovább erőlködjek, nem szabad ezzel tovább foglalkozzam. Mert beszéd szintjén belül van dolgom. Azokkal, akik már kapcsolódtak. Beszélnem a haladókhoz kell, ahol önazonos lehetek, és nem kell magam moduláljam, még ha kevesen is értenek. Míg ezzel szemben a legkülső körhöz nem beszélnem kell, hanem nekik ellenállhatalan lehetőséget kell mutatni, hogy részt akarjanak az “őszinteség játékában” venni.
Ez a válság katalizálta nagy felismerésem most.
Hogy a legkülső körhöz NEM beszélnem kell.
Hanem nekik lehetőséget kell ÉPÍTENI.
Ugrom tehát ebben.
Kevesebb nyilvános videó lesz.
És több közösségi részvétel.
Hát Te?
Merre időszerű ugorj?
Mit kell beláss-megtegyél?
Jó munkát!
István
Öröm, ha megosztod!