… soká akartam átadni dolgokat … AKARTAM … és vagy lepattantam másokról vagy erővel mostam el őket … “ne akarja már nekem megmondani” vagy “igen, ő biztos tudja” volt a két tipikus reakció, persze egó szintről, mindkét esetben, ami így azonnal ellenséges érzületet vagy hamis hiedelmet emelt Lélek és Lélek közé … az utóbbi időben viszont azt tapasztalom, hogy egészen döbbenetes erővel VONZ másokat, amikor csak megnyitom magam … amikor egyszerűen csak őszinte vagyok, amikor nem foglalkozom vele, hogy mit szólnak hozzá, hogy befogadják-e egyáltalán, csak vállalom a lényem legmélyét, megéléseket, tapasztalatokat, ráébredéseket, szinte térből és időből is kilépve … amikor nem akarok semmit … a figyelmem irányán múlik … ez első esetben a MÁSIKRA figyelek ugyan, tehát Látom, de értelmezem is, és így azt is, hogy az Ő útján mi a Neki épp időszerű kirakósdarab, amit jószándékkal bár, de megpróbálok betenni, Neki, Oda … tehát el-nem-fogadás alapon állok … tanácsommal “javítani” akarok rajta, hogy “neki” jobb legyen, DE ezzel épp elutasítom a másik embert, az ő jelenlegi állapotát … ami tehát NEM szeretet … és éppen ezért, az Egységből való pillanatnyi kiszakadtságom okán, elsősorban nyilvánvalóan magamról szól MINDEN gondolat és tanács, amit bárkinek át AKAROK adni, önterápia … míg … másrészt … amikor megnyitom magam, akkor MAGAMBA Lépek Be, és így az univerzálisan közöshöz jutok el, legmélyre … épp MERT az önfelvállalás, tehát az ELFOGADÁS, tehát a szeretet állapotában vagyok, magam tehát mások iránt is … EZ a trükk … hogy megmutatom … és ÍGY Egyre mélyebbre jutok … mert növekszem az elfogadásban, amint ránézek, amint mutatni merem … és végül az Emberhez jutok ilyenkor le, aki Egy, aki Közös, aki Van … ezért, hogy időnként úgy érzed, mintha a lelkedből szólnék … mert VALÓBAN a Lelkedből szólok … Egymás Lelkéből Szólunk … ilyenkor … mert legbelül Közös az Egy, az Én, a Vagyok … Mindannyiunkban. : )