1. Beismerés
Tökéletlen vagyok. Bevallom ezt. Eltévedtem, kisiklottam, megreccsentem. Karrier, magánélet, egészség… letepert az élet. Valamit valahol elrontottam, és nem találom egyedül az Utam, az Ügyem, a Helyem, a Küldetésem – nem sikerült a kihívásaim megoldjam. Javíthatatlanul tökéletlen vagyok. Függő, aki az érzékeim és vágyaim, tehát az önközpontúság változatos csapdáiba folyamatosan esem. Nem találom a megoldást. Kétségek kínoznak. Ki vagyok? Mi értelme az egésznek? Mi a helyes út? Így csináljam vagy máshogy? Düh, depresszió és a vágyaim kísértenek, halogatás fojtogat. Egyedül érzem magam.
2. Önfelvállalás
Igazságra törekszem. Boldogtalanságom oka, hogy titkoltam a kihívásaimat. Ezt értettem meg. Egyedül próbáltam az életemet megoldani, és ez az arrogancia, ami másoktól elválaszt. Elkezdtem őszintén felvállalni magam, a tetteimet, a gondolataimat és az érzéseimet. Igazat cselekszem, és igazat beszélek. Katartikus élményem, hogy (1) tökéletlenségem vállalásával arányban mások nem meg- és elítélek, hanem szeretnek, (2) szívesen és örömmel és önként segítenek, (3) az által, hogy elkezdtem mások előtt is felvállalni tökéletlenségemet: mázsás kövek szakadnak rólam le. Érzem, ahogy a hibáim kimondása, kihívásaim bevallása, az őszinte önfelvállalás gyógyít. Önazonos jelenlétem által folyamatosan kiváltok másokból segítséget, és folyamatosan segítek én is. Aminek új, minden eddiginél tisztább és erősebb emberi kapcsolatok az eredménye. Magammal is. Nagyon jó ez nekem. Megadtam magam a ténynek, hogy az élet nem megy egyedül – kihívásaim megoldásához segítségre van más emberektől szükségem. Értékes magyarázatokat, Tanítókat és Tanításokat találtam, amik nagyon sokat segítenek. Amióta őszinte önfelvállalásra törekszem, nem vagyok egyedül.
3. FIGYELEM
Figyelni kezdtem. Más emberekre, a világra, magamra. Nekem szóló üzenetekre. Figyelmemmel arányban egyre jobban értem a múltat, magamat és más embereket az életemben. Dühöm ezzel arányban enyhült. Nem rontottam el mégsem, és mások sem rontották el, hanem “az élet történt csak” velünk. Kezdem értéknek látni a válságokat. Nagyobb folyamat részei, amik által magamhoz, a helyemhez, a teljes emberi élethez, a bennem szunnyadó potenciálhoz: a nagyszerűségemhez jutok egyre közelebb. ÉN alkudtam meg, ÉN álltam ellen, ÉN halogattam, a válság “csak” tovább segített. Időszerű volt, ami történt. Rend van a világban. Ahogy magammal fokozatosan békülök: másokkal is egyre jobb együtt, szívesebben kapcsolódom. Ahova figyelek: értem, akit értek: azzal együttérzek, akivel együttérzek: elfogadom, sőt szeretem. Még ha korábban úgy is gondoltam, hogy bántott. Szándékkal fordulok a figyelmemmel arra, ahol magamban haragot érzek, mert már tudom, hogy a harag mindig értetlenség csak. Tehát hiányos figyelem. Amin hatalmamban áll változtatni. Önismereti utat és ezen haladni segítő Mentort választottam, aki által Közösséghez is kapcsolódom. Értékes számomra a Közösség, de még esetileg járok csak találkozókra. Jó nekem, amikor sikerül elmenjek. Arrogancia volt a vétkem – hogy jobban vagyok, nem jelenti, hogy egyedül boldogulok. Már tudom, sőt elfogadom, hogy egyedül nem megy.
4. Önzés
Választottam magam. Arra jöttem rá, hogy vak vagyok, és hogy ezért nem boldogulok. Vakságom oka – a múlt még fel nem dolgozott terhei, a még meg nem értett történések súlya mellett –, hogy előre nem látok tisztán, mert nem látok a vágyaimon túl. Vissza kell szerezzem, el kell nyerjem a látásomat. Gurut, Mestert, Tanítót, Utat találtam, és ezzel együtt most végre magamat is választottam. Hiszem, hogy a vakságom egyedüli gyógymódja a szabadság. Le kell a múltat tegyem – oly módon, hogy megértem, ami velem történt –, de ezen felül túl kell jussak mindazon dolgokon is, amik elvakítanak – oly módon, hogy ezekről tapasztalást szerzek. Megengedtem, hogy a vágyaimnak átmenetileg teret adok, a vágyaim által kívánt célok mellé most tapasztalást rendelek. Szabad és önközpontú kell most legyek, hogy a személyes poklomon átkelve (lelkem árnyékát integrálva) esélyem legyen a boldogságra. Önző vagyok, igen, és megértettem, hogy ez fontos – hogy önző is kell most még maradjak, mert jól kell legyek, hogy legyen miből adjak. Elvágom magam a régitől, ami már idejétmúlt, mert visszatart, visszanyerem az erőmet, és megengedem az újat, ami hív-vonz-lelkesít. Felszámolom az energiacsapdákat, még ha közel is állnak. Erőt gyűjtök, és túltöltöm magam – hogy az így gyűlő erő majd Tettekbe csorduljon túl, és így irányt találjak. Bátor vagyok, de nem egyedül. Mentorom és Közösség segít.
5. Kiábrándulás
Megnyugodtam. Meg tudtam engedni a vágyaimat, meg tudtam engedni magamat, nincsen már bennem olyasmi, amit tapasztalni szeretnék, és még nem tapasztaltam. Túlzásba estem, és ez nem volt jó, mert káoszt eredményezett. Most a Rendre figyelek. Ellene mondok, hogy vágyak által rángatva éljem tovább az életemet. Egy ideje már dolgozom rajta, de most minden másnál fontosabbnak érzem a Rendet. Sok adósságom van. Emberek felé, a környezetem felé, közösségeim felé, és a világ felé is. Megbántottam embereket, és bántottam magamat. Sokat hibáztam. Akaratomon kívül, de sokakat megbántottam. Rendet kell rakjak. Bocsánatot kérek, és megbocsátok. Szavakkal kifejezve. Személyesen, vagy írásban. Felelősséget vállalok a múltért. Ugyanezt másoktól nem várom el. Megnyugodtam, mert már tudom, hogy képes vagyok az élet mindhárom nagy területén boldogulni: nyugalmam van az anyagi biztonság, a másik nem felé való relevanciám és önismeret-világértés dolgában is. Tapasztaltam, hogy „az élet” nekem megy. Élményem eközben, hogy bár magammal növekvő békém van – mert tudom, hogy bármire képes vagyok – de valami mégis hiányzik: vágyaim kielégítése és az önismeret sem hozta meg a vágyott boldogságot. Nem vagyok egyedül. Őszinteségemmel arányban mások elfogadnak és szeretnek. Mentorom, és a Közösség segít. Fontos számomra a Közösség, rendszeresen járok találkozókra. Nem csak kapni, de adni is. Mert mindig van mit.
6. IGAZODÁS
Szabad vagyok. A múlt többé nem köt, mert megértettem. Magamat és a múltam szereplőit is. Többé nem szégyellem, ami történt, és nem is haragszom. Hanem hálás vagyok. A múlt és a jelen dolgaiban egyre tisztábban látok, de a jövő mégis ködös. Szabad vagyok, de már nem akarok szabad lenni. Az önközpontúság káros függésnek bizonyult. Nem akarom, hogy tovább is magamról szóljon az élet. Célra vágyom, méltón Kapcsolódni, helyesen Szolgálni. Tartozni, kapcsolódni, követni – megbecsült, mert hasznos résszé válni a magam lelkesítő helyén, akire szükség van. Az életemet nagyobb Célra, Lelkesítő Lehetőségre szeretném feltenni. Ahol növekvő belső békém, nyugalmam és erőm, tálentumaim és kreativitásom méltó módon hasznosulhat. Ügyre van szükségem, amit a Küldetésemnek érzek, amire érdemes az életem áldozzam. Alkotó szeretnék lenni, hasznosan Kapcsolódni. Minden másnál fontosabb számomra, hogy a Helyem megtaláljam – de megértettem, hogy ez nem keresés által történik majd, hanem a Cél-Ügy-Küldetés-Férfi talál meg engem, amint erre én készen vagyok. Elfogadom, hogy az, hogy még nem talált meg azt jelenti, hogy még nem vagyok kész. Tehát további igaz-odás a feladatom. Értem, hogy a kard az erdő közepén, az igazgyöngy a tó legalján vár. Nehéz számomra nagyon, de elfogadom, hogy nem látok elég tisztán. Ki kell a pohár alját is igyam. Megértettem, hogy a tökéletesedés-rendrakás – „az igazság kősziklájához való lejutás” – egyedüli módja, hogy napi etapokban haladva minden nap megteszem, amit ma meg tudok tenni. Vannak még adósságaim. Törlesztem, jóváteszem őket. És nem teremtek újat. Beérem azzal, hogy ma is legyőztem-meghaladtam magam. A Fény Harcosa, a Rend Ügynöke, az Igazság Követe vagyok, aki másoknak is segítek abban, hogy Igaz életet éljenek: emelem a környezetemet. Mentorom és Közösség segít. Napi lépésekben haladok, a napi lépéseket ünneplem. Hiszem, hogy a Lehetőség megtalál, amint készen vagyok.
7. Feltételezés
Alávetettem magam. Azt ismertem fel, hogy az ÉN helyem, a Cél-Ügy-Küldetés is csak egy vágy, amit magamnak és magamért akarok. Tehát önközpontúságban, tehát önimádatban vagyok, még mindig, és amíg ez így marad, addig nem fogok tudni továbblépni – ezért nem tudok továbblépni. Arra a belátása jutottam, hogy magasabb Célt kell találjak. Vélekedésem, hogy a Teremtésben van nálunk nagyobb Erő, Bölcsesség, Igazság, Tudatosság – és, hogy az ezzel való összhangra törekvés, önmagam alá rendelése az egyedüli módja annak, ahogy boldog lehetek. Azt láttam meg, hogy: (1) a lényem közepén űr tátong, és ezért vagyok a vágyaimnak kiszolgáltatva; (2) a bennem tátongó űr, így hívom: Isten helye; (3) mindig is ott volt, csak én nem vettem észre, mert magammal voltam efoglalva; (4) helyesen csakis Vele tölthetem be, ami egyben a megoldás a függésemre. Katartikus megértésem, hogy egy Ügy van, a Teremtés ügye, ami Isten ügye, amiben én nem Alkotó, hanem Részes kell legyek. A Nagyobb Rendhez, a Mindenség Rendjéhez kell igazodjak. Szerettem volna Isten létére bizonyítékot kapni, de most úgy érzem, hogy ez mégsem szükséges. Hanem elég, ha feltételezem, hogy a Nagyobb: Van. Úgy élek, hogy feltételezem, hogy Isten van, és ehhez képest legyenek a tetteim a legjobbak, amire én emberileg ma képes vagyok. Isten tervében Akarok részes lenni. Alá rendeltem magam. Eszerint élek. A saját akaratomban csalódtam, mert pokolba vezetett. Döbbenetesen felszabadító élmény, hogy nem én, hogy nem az ÉN akaratom a végső döntnök az életem dolgaiban – hogy nem jól Dönteni, hanem helyesen Figyelni a dolgom. Fel-tételeztem, hogy a Teremtő van, és fel-ajánlottam az életemet. Isten felé fordultam, ami által magamból végre kijutottam. Ön imádat helyett Helyes imádatot gyakorlok: Istent függöm. Mentor és Közösség segít. A 12 lépéssel végeztem.
8. Fordulat
A Jóisten kegyelme kiáradt rám az által, hogy hasznos lehettem. Konkrét más embereknek, konkrét és belőlem fakadó módon. Nem mérlegeltem, hogy ebből mi lesz, hanem bevonódtam, gondolkodás nélkül áldoztam-adtam-tettem-kockáztattam, és végre most hasznosnak, hasznosságom mentén részesnek éreztem magam. Hogy az életemnek értelme van. Nem tudom hogyan történt, de megtörtént. Igazodáson, mások emelésén volt a figyelmem, és egyszerre csak Lehetőség talált meg, ami magával ragadott. Nem mérlegeltem, csak mentem – az ismeretlent választottam, kockázatot vállaltam. Mert azt éreztem, hogy (1) Lelkesít, hogy segítsek, hogy (2) pontosan Rám van szükség, és hogy (3) szívesen fogadják a segítségemet. Évtizedes katarzis ez most nekem. Hogy végre hasznos, hogy végre részes lehetek, más embereken keresztül, a Teremtő művében. Isten szeretete lenyűgöz. Végtelen hálát érzek, amit Felé kifejezek. Minden idegszálammal Isten rám vonatkozó akaratát fürkészem. Sokat beszélgetünk.
9. Szolgálat
Jól vagyok. Őszinte önfelvállalás által sikerült magamat jobban elfogadni, tetteim által, Mentorom és Közösség segítségével lettem jobban. Mások tapasztalatai segítettek a nagyobb rendet meglátni, aminek pokoljárás, kiábrándulás, igazodás és végül életem nagy fordulópontja: a hasznosság katarzisa lett eredménye. Azt érzem, hogy hozzáférhető kell legyek. Mert kötelességem. A tökéletlenségem-utam-tapasztalataim érték, másokkal saját élményeket megosztva a Közösségnek adok vissza. Nem csak önzetlenség vezet, hanem úgy érzem, hogy erre nekem magam miatt is szükségem van: ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy továbbadjam-megosszam, amit kaptam. Az utánam jövőknek szüksége van rám Szolgálattevőként, ahogy nekem is szükségem volt és van az előttem járókra. Nagyszerűségem önként áldozom, szabadságom önként korlátozom. Nem ítélkezem. Figyelek, szeretetek, elfogadok. Olykor haragszom. Sosem ellenük, hanem értük. Az érzékek kapuit őrzöm. Rend és rendszer fontos.
10. Tisztázás
Hasznosság és részesség katarzisát éltem meg, spontán tett nyomán, amit el többé senki nem vehet. Így akarok élni. Így fogok élni. A múltat elfogadva immár a jövő foglalkoztat, de fokozódó erőm fókuszt még csak időszakosan talál. Ura vagyok az életemnek, de hova adjam magam. Billegek, kibillenek, kétségbe is esem olykor. Elfogadom ezt, amiben Mentorom segít. Tisztázásban-tisztulásban vagyok. Funkcióm és az Irányom és a Társaim. Hiszek, remélek, lelkes vagyok, esélyt adok, megteszem, ami tudok, csalódom, tanulok. Csiszolódom. Gyakorlok. Értem, és elfogadom ezt. Látom, hogy még túl szélsőséges vagyok, értem, hogy még túl nagyra tartalom magam, és így túl sokat várok el. Tettek, próbálkozás, részvétel, új emberi kapcsolatok, őszinte emberség által haladok az úton. Befektetek. Nem csüggedek a csalódások miatt, hanem tanulok belőlük, és megosztva tovább is adom őket, így kétszeresen is értékesek. Felfedezek. Fókuszt-követni-alázatot tanulok. Egyhegyűsödöm. Félelmekkel szembe lépek.
11. Ugrás
Ugrottam. Hasznos vágytam lenni, kerestem a módot, ahogy a világban – Isten nagy tervében – a magam kicsi helyén hasznos lehetek, és megvan. Lelkesít egy Cél. Az oda vezető út szűk talán kicsit, és mindenképp veszélyes, de tudom, hogy az enyém. Halálugrás-szerűen félelmetes volt, de ez nem tántorított el. Hiszek, merek, teszek – részt veszek, megérzéseim mentén, tökéletlen társakkal, közösségre támaszkodva, bátran Csináljuk, bár magam sem vagyok “kész”. (Micsoda arrogancia… Ki kész? “Senki nem jó csak az Isten.”) Nem kész, hanem Bátor vagyok. Új életet kezdtem. Megvan a Harcom, az egy nagy Ügyben az én személyes helyem, az Egy Cél, amit meg kell valósítsunk együtt, csapatban, ahol végre valóban értékes, mert igazán hasznos vagyok: mert ez az én Dolgom, amiben nem vagyok helyettesíthető, mert senki más nem tudja nálam jobban. Alkotok. Enyém is, amit építek. A napi munka Harc, mert folyamatos önmeghaladás, Mentoromnak és a Közösségnek is köszönhetem, hogy ez megy. Fontos számomra, hogy én is segítek másokat. Csoport formálódott körülöttem, és egyensúlyoz engem, hogy mások rám támaszkodnak. Emberségem derűs teljességéhez nélkülözhetetlen a szolgálat, ott kell legyek, itt vagyok: Isten tervének a Jó Munkában – Nektek, testvéreimnek a lábmosásban. Jézus élete és tanításai A Példa, amit követek. Fényt adok, és fény vagyok. Égek, és égetek.
12. Feladás
Elengedtem. Akartam minden erőmmel, és elvégeztem, amit kellett, munkában és közösségeim tagjaként is: a jó harcot megharcoltam – égtem és égettem. Döbbenetes élmény, hogy a csinálás és harc évei után most nemcsinálás és béke a feladatom. Már nem az én dolgom a Harc. Többé nem alkotok. Óriási áttörésként jöttem rá, hogy már nem én kell csináljam, nem szabad én csináljam tovább. Hanem nekem képviselnem és támasztanom kell – nem projekteket, hanem a kép-viseletet kell csináljam. Életem, hogy másoknak segítek. Magamnak semmit nem tartok. Éberen őrködöm a helyes irány felett, és amikor olykor rám törnek: Lelkes szavakkal emlékeztetek. Mások növekvő hasznosulását itt és most segítem. Nincsenek tervek. Nem tudom, mit csinálok holnap. Ter-elek. Szolgálok. Vagyok. Az emberek testvériségét – minden ember testvériségét: Isten országát építem. Én. De nem én. Ő bennem, én Benne. Figyelem, jelenlét, követés… Egy-en-súly. Isten és Isten között kifeszítve élem az életemet. Munka és Pihenés. Imádat és Szeretet. Játszom, és játékom él. Játszom, és játék vagyok. Játszom, és a játék gyönyör-ű.
Ha megérintettek a lépések, és haladnál ezen az úton:
Öröm, ha megosztod!
