A segítés nem szakma. Nem elősorban. Hanem emberi kötelesség. Segíteni. Igenis mindenki segítő, akinek bármilyen egyedi tapasztalata van, annak Van mit Adnia, Van miből, tehát Segítő, minden ember, amiben nem attól válik jóvá, hogy papírja van róla. Hogy a papírral nézőpontokat és módszereket és tapasztalatot is szerez? Igen. Az számít, pontosan az számít, amit másképp is meg lehet szerezni, tehát ezen az alapon a papírral nem rendelkező embereket eleve kízárni, leszólni téves, sőt helytelen, sőt káros, különösen, ha az ember ezt magával teszi. Nem a papírtól vagyok alkalmas vagy alkalmatlan. Sosem a papíron múlik. Hanem a Bizalmon. Akiben egy másik ember Bízik, az alkalmas. A Bizalom okán az. Az ember dolga tehát nem a papíron vagy az alkalmasságon aggódni, hanem az, hogy Őszinte, tehát Igaz legyen abban aki, tehát mutassa, amit adni tud, a legmélyebb valóságát, és ha választják, akkor így is legyen jelen.

A Bizalom dönt.

Másrészt veszély is a papír. Sokakat látok, akik magukat segítőként értelmezve egy szerepbe ragadnak bele, sőt, rejtőznek abban. Csináltam én is. De keveseknek kizárólagos dolga, ritkán A cél a segítőség, a segítés, részben mert akarva nem lehet, és azért sem, mert az egy olyan emberi funkció, ami alapvető, és szinte kötelező is. Mind segítők vagyunk. Dolgunk rendelkezésre állni. És csakis akkor van mivel, akkor tudok növekedni ebben, ha a saját tapasztalatom közben gyűlik, mélyül. Csinálásban kell tehát lenni, hogy segíteni legyen mi alapján. Ami helyett a segítés sokunknak mentség és kifogás arra, hogy az Ügyünkbe, a Helyünkre közben ne álljunk be. Halogatás. Mert az Ügy keveseknek a segítés, ritka, akinek valóban Tanítás a küldetése, hanem az emberek nagy részének konkrét Ügye és Funkciója van, konkrét Harc, ami Lelkesíti, és ahol konkrét alázattal rendeli az ember magát alá, mégpedig konkrét embereken keresztül, végül, mindig. Lelkesedés és Tehetség által meghatározott helyen. Büszkeségem letenni, beállni, Bízni, szabadságomból önként áldozni, szolgálat AZ út, amit a segítőség álcájával remekül halogathat az ember. Önmaga alárendelését.

Nem vagyok segítő.

Onnan tudom, hogy próbáltam. Sokat kallódtam uratlan és öntörvényű, tehát arrogáns, mert magát alárendelni képtelen szamurájként abban a hitben, hogy segítő vagyok. Tévedés volt. Önbecsapás. Meg KELL legyen a Helyem és az Ügyem, a Közösség akikkel ezért együtt Harcolok, mert férfi vagyok. Nőknél ez más. Nők dolga egy Férfi. Még a legjobb pszichológusnő dolga is. Végül. Egy férfi. Nem folyamatosan, persze, de a fő prioritás. Egy Férfi, és egy Ügy, rajta keresztül, szolgálat tehát, mindannyiunknak, ami mellett, igen, EMELLETT amikor van erőm és nyugalmam hozzá, akkor a hozzám fordulóknak rendelkezésére is állok. Amit a Harc, az Ügy, a Dolgom során tanultam, pontosan azzal, igazán csakis azzal tudok. Fontos ez nagyon. Hogy ez csak a másik láb, NEM a fő funkcióm. Hanem az az, hogy Csinálásban kell legyek, az az egyik láb, és csak a másik, hogy rendelkezésre állok, megosztok, ami a feldolgozást és elengedést, igen, bennem is segíti, de elakadás mégis, ha magam Ügyet és Harcot közben nem választok, bele nem állok, arra hivatkozva, hogy én segítő vagyok. Nem. Hanem segítő IS vagyok. De a fő funkcióm Férfiként egy Ügy és egy Közösség, nőknek egy Férfi és egy Ügy, hogy abban helytállok, kapcsolódva, Együtt. Rendben kell a prioritásoknak lenni. Különben csak magány van. Bármilyen nagyszerű segítő is vagyok. Nem lehetek boldog, míg az Ügynek és a Helynek, tehát a konkrét embereknek meg nem adom magam, főfunkcióm szerint.

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!