Alább személyes véleményem a háborúról. Utána világrendek evolúciójára vonatkozó megfigyeléseim az alapján, amit egyéni életutak válságait segítve az elmúlt tizenöt évben tanultam. Mert az egyénekre vonatkozó tanulságok országok szintjén is érvényesnek tűnnek. Az a benyomásom, hogy
társadalmi rendszerek az egyéni tudatszintek evolúciójával korrelációban fejlődnek.
Végül kihívások és tennivalók. Ahogy én látom.
Az első két szakaszt nyugodtan ugorja át, akit csak a világrendekre vonatkozó megállapítások érdekelnek!
–
1. Ki a felelős?
A modern nyugat a hagyományai nosztalgiájában menedéket kereső orosz medvét feltáplálta, miközben folyamatosan csökkentette az életterét, de elnézte a túlkapásait. Amiből háború lett. Mert “a medve vérszemet kapott”. Minő meglepetés. Tetszettek volna kevésbé beszorítani, vagy kevesebb energiát vásárolni, hogy gyenge maradjon.
Kinek a felelőssége? Az oroszoké, persze. Hiszen Putyin indult katonákkal el, száz százalékban az ő felelőssége. És másrészt a miénk is száz százalékban. Mert Putyin: Putyin, nem tud más lenni, tehát pontosan kalkulálható reakciói vannak. Amire “a Nyugat” kellett volna jobban tekintettel legyen, ha nem akar Európában háborút.
Felnőtt és gyermek vitájában ki a felelős? Kicsi és nagy, erős és gyenge, tudatlan és tudatos vitájában ki a felelős? A nagy, a bölcs, MINDIG az erős. Így tehát a Nyugat, ezen belül az Amerika felelőssége, hogy idáig jutott a helyzet – Putyin háborúja Biden háborúja és Trump háborúja és Obama háborúja, és Truman és Roosevelet és Wilson háborúja is, mert a régi világot nem sikerült megfelelő körültekintéssel zárni, mert eszmék oltárán az igazságot (mi valóban helyes és időszerű annak alapján, ami a világban tényleg van) áldozták, és ennek isszuk a levét, immár száz éve.
Meg persze Kína háborúja is. Mert Kína bólintott erre. És mert Kína az egyedüli, aki le tudná állítani Putyint. Le kell őt törni, vagy nem jöhet ki rosszabb helyzetben ebből, mint ahogy belevágott. El kell tudja adni, legalább a szavazóinak, hogy megérte a kaland. Egyre kevésbé látható, hogy ez hogyan lehetséges. Különösen, hogy Kína nem csak kivár, de a kínai média az orosz alakulatokhoz van beágyazva, és onnan tudósít. Miközben kényszeríteni csak Kína tudhatná. Talán kérnünk kellene ezt tőle. Amire persze Taiwan lenne a téma – amit “a szabad világ” nem adhat oda.
A Pax Americana-nak vége. A háborút megakadályozni nem sikerült, és leállítani nem áll hatalmukban. Érdekesség, hogy Ukrajnára elvben nagyon is lehetne hatni (Krím és “szakadár” területek elcsatolva, no NATO), de az meg az elvek feladását jelentené, egy olyan helyzetben, amikor a fél világ felkelt, és bevonódott az igazság védelmében.
Zelenszkij bátor. Inspiráló vezető. Ahogy Petőfi is bátor volt. Szépen szavalt, magával ragadta az embereket. De biztosan lehetett volna bölcsebb. Talán a pusztítás is elkerülhető, ha jobban hallgat a nyugatra az elmúlt két évben, hogy készüljön egy esetleges támadásra, és kevésbé nyomja a NATO csatlakozást – más szóval: ha politikusabb. Igen, értem, hogy nem politikus. Hanem a néplélek képviselője. Értem ezt. De ettől még fontosnak érzem kimondani, hogy van felelőssége – ahogy egy Deák Ferenc is aligha tüzelt volna befolyásolható tömegeket 12 ponttal.
Szomorú ez az egész. Mert persze, hogy szuverén ország, persze, hogy jár a szabad önrendelkezés. Ahogy grúziának, szíreknek, maguknak az oroszoknak is járna. Értem, hogy garanciákat kaptak, és húztunk egy vonalat a homokba, hogy eddig és ne tovább. De nem tudom megéri-e a pusztítást és szenvedést, aminek évtizedes hatásai lesznek. Ukránokra legelsősorban. 2,5 millió menekültnél tartunk. Akár 10 is lehet. Potenciálisan egy Magyarországnyi ember kivándorol. Egészen elképesztő, ami történik.
A globális világrendnek vége. Visszavonhatatlanul. És bár a lehetőség erre most adott, egyáltalán nem biztos, hogy a nyugatnak sikerül összetartani. Mert a német és francia és angol érdekek (és energiapolitika) eltérőek. Ahogy a Kínával való kapcsolat is. És Amerika belül gyenge, folyamatosan gyengül, a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek, így a közélet egyre szélsőségesebb. Amerika egyre megosztottabb, a rendszerük válsága egyre nyilvánvalóbb, 2 év múlva újra választások, és minden eddiginél csúnyább küzdelem várható – erősen kétséges, hogy van-e tartós figyelmük belpolitika (és Kína!) mellett Európára. Nem fogadnék rá. Miközben Európának meg vezető kellene. Európának kétségbeesetten lenne vezetőre szüksége.
Háború van. A vietnamiak, koreaiak, szírek, afgánok érezhették magukat így, amikor a nagyhatalmak a proxy háborúikat még Ázsiában és a közel keleten vívták. (A proxy háború fegyveres konfliktus két állam között, amelyek az ellenségeskedésben közvetlenül nem vesznek részt, hanem a két hadviselő felet támogatják.) Mélyen lesújtó – döbbenetesen kijózanító (!) –, hogy ennyire jelentéktelen mára Európa, mint önálló erő, hogy Kína és Amerika első igazi háborújának mi vagyunk most az elszenvedői. Hiszen az oroszok és Ukrajna Kína és Amerika támogatásával (és engedélyével!) csapnak Európában össze.
India óvatos, távolságot tart. Japán és Dél-Korea állást foglalt Oroszország ellenében. Másrészt ez mindegy, mert a tábla ura most: Kína. Xi Jinping az egyedüli, aki közvetlenül tud Putyinra hatni. De ehelyett persze “legjobb barátok”, és a kínaiak befektetőket szerveznek épp szorgosan a távozó nyugati tőke helyére, az orosz gazdaságban így megnyíló lehetőségekre. Putyint szankciókkal aligha lehet leállítani. Az oroszok hosszan bírják a szenvedést. Ahogy fegyverszállítmányokkal sem. Oroszországban sokkal olcsóbb az élet, mint nekünk. Akár büszkék is rá, hogy bírják. “Lám, a gonosz nyugat megint összefogott ellenünk.” A media háborút Ukrajna nyeri, ami azonban biztosan jelenti, hogy annyira jól sem állnak az ukránok, mint ahogy ez a tudósításokból olykor érződik.
–
2. A MI háborúnk.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mennyi idő, amíg belátjuk, hogy ez nem Putyin háborúja. És nem is Amerika, vagy Kína háborúja csak. Mennyi idő, míg ki tudjuk mondani, hogy ez
a MI háborúnk, és megérdemeljük.
Komolyan gondolom ezt, az alábbiak miatt.
Egyrészt hadviselő fél vagyunk. Tény. A NATO fegyvereket küld, információkat adunk, és nyugatbarát hackerek tömegei vívják a cyber háborút. Naivitás azt hinni, hogy az oroszok nem fognak visszavágni. Minél tovább tart ez az egész, annál biztosabb, hogy visszavágnak. Nem feltétlen bombákkal, de akár Ukrán területen kívül is.
Aztán azért is a mi háborúnk, mert érint minket. Energiabiztonság. Élelmiszerbiztonság. Gazdasági hatásokról, mint bedőlő bankok vagy infláció nem is beszélek – és persze klíma következményekről sem… (bár a megújuló rendszerek kiépítését ez biztos felgyorsítja majd).
Végül a legfontosabb ok, amiért a mi háborúnk a felelősség dolga. Az orrunk előtt zajlott ez az egész. Néhány nap olvasás után is nyilvánvaló utólag, hogy nem lehetett jó vége annak, hogy a gazdasági előnyöket és a kényelmet priorizáljuk, reálpolitikáról, biztonságról és lélektanról (!) megfeledkezve.
Kényelmes, puhány, és borzasztó önző nemzedék vagyunk.
Megérdemeljük. Józan paraszti ész számára látható lett volna, hogy ennek ára lesz, amit meg kell majd fizetni egyszer – ha bárki is foglalkozik vele. KI foglalkozott vele?
Én nem. Azért nem, mert bíztam a vezetőinkben, hogy több információ birtokában jól mérik a helyzetet fel, és felelős döntéseket hoznak. Ahogy gondolom a kis országok vezetői is ezt gondolták a nagy európai országok vezetőiről, és a nagy európai országok vezetői is ezt gondolták Amerikáról. De bölcsesség helyett csak önzés volt. Minden szinten. (A “háttér hatalmak” hisztin jussunk kérem túl, másokra hárítás helyett vállaljunk felelősséget! Én nem látok “gonosz” háttér hatalmakat. Hanem nekem az erősek önzésből fakadó morális megalkuvása és a gyengék gyávasága látszik csak. Ami maximálisan érthető. Minden oldalon. Az emberi esendőség vetületei, ami háttér hatalomnak tűnik. A sötétség a fény hiánya csak. Senki nem akar szerintem direkt rosszat.)
Gazdagodtunk és kényelmesedtünk és híztunk. Egész Európa. miközben biztonság dolgában Amerikára mutogattunk, és összefogni meg nem hogy nem sikerült – de bomlóban van már az is, ami a dicső európai épületből eddig megépült.
Nemzetek, mondod. Hogy elnyomni akartak minket. Értem. De nem értek egyet. Szerintem ez populáris hivatkozás csak, miközben a kortárs elit önzése és szűklátókörűsége miatt nem sikerült meghozni a továbblépéshez szükséges áldozatokat, mert azok nem négy éves ciklusban térültek volna meg, és a hatalom megőrzése korunk politikusainak már régóta legfontosabb. Nincsenek már eszmék, sem közös küldetés, sem Schumanok és Adenauerek, mert felelős szavazópolgárok sincsenek. Hanem önzés van, és perspektíva hiány. Tehát növekvő szélsőségek.
Hogyan lett a pénz fontosabb, mint a biztonság? Hogyan sikerült Európának kiszolgáltatnia magát az orosz energiának? Hogyan hagyta ezt Amerika? Micsoda zsenialitás az atomenergia leépítése közben az amerikai gázkitermelést is lecsavarni a klímavédelem jegyében, ahelyett, hogy állatkertben tartjuk a medvét azzal, hogy alacsonyan tartjuk az árakat, és így gyenge marad? Miért nem láttuk, hogy ez a folyamatosan alázott funkcionárius nagynak, a lehető legnagyobbnak kell magát érezze, hogy az orosz nép vezéreként húsz év után szükségszerűen képzeli cárnak magát, aki Birodalomban gondolkodik, birodalomba menekül, hogy a hatalmát csak is az biztosítja, ha birodalmat sikerrel épít. Hogy nem fogtuk fel, hogy ezért ő bármire képes?
Katasztrófa ez. És nem csak a háború miatt, hanem mert együttműködés helyett most megint fegyverkezni fogunk. A boldog békeidőknek vége. Továbbá azért is katasztrófa, mert tömegek bizalma rendült meg az elitben… Az enyém biztos. 18 napja szinte kizárólag elemzéseket olvasok és hallgatok, NYT mellett immár F.A.Z. előfizető is vagyok, mert értenem kell a helyzetet, hogy ki mit rontott és hol el – és ezzel foglalkozom, ahelyett, hogy a dolgomat végezném. Ami gond. Ha a társadalmi elit a dolga helyett politikával kezd foglalkozni, mert nem bízik az őt képviselni hivatott vezetőkben: az gond, mert így a jövő építése áll le. Meg persze tovább polarizálódunk, forradalom veszélye nő.
Hogy akkor maradjak inkább a kaptafámnál? Értem én, de hogyan? Amikor egy jégheggyel ütköztünk épp egy olyan tengeren, ahol a kapitány(ok) szerint ilyesmi egészen biztosan nincsen. Nem pánikot akarok ezzel kelteni. Hanem csak a szalonba jöttem be a helyzetről beszélgetni. Nem gondolom, hogy elsüllyed a hajó, de azt igen, hogy nagy gondban vagyunk, amit csak azok nem értenek, akik a kabinjukba húzódva élvezik a meleget. Ukrajna a világ egyik meghatározó forrása búza, napraforgó, növényi olajak dolgában. Európa olaj és gáz mellett műtrágya témában is kitett Oroszországnak. Németország napok alatt váltott szász nyolcvan fokot. Mindez egy olyan helyzetben, amikor az amerikai fölény múlóban van, és a COVID-ból következő pénznyomtatás és ellátási lánc akadások nyomán már eleve recsegett a rendszer, és inflációval küszködik a nyugat.
–
Eddig a vélményem, ezzel kellett kezdjem. Amiért nekiültem írni az a következő három szakasz.
–
3. Archaikus vs. Modern
Személyes emberi életutak válságaival foglalkozom az elmúlt tizenöt évben, és annyi válságot láttam, hogy mára a személyes élettörténetek mögött ismétlődő mérföldköveket látok, ami alapján az alábbi tudatszint evolúciós rendszer rajzolódott ki:
Nem akarom itt ezt most elmagyarázni, ha valakit érdekel: két könyvet írtam, közel 700 videó készült, és emitt egy ingyenes másfél órás előadás is található róla.
Hanem, amiért ez ide tartozik az az, hogy az egyén tudatszintje meghatározza a világképét, tehát az életformáját, a kapcsolati működését, de a politikai beállítódását is.
Ami tehát azt jelenti, hogy emberek tömegeinek a gondolkodása ugyanígy ábrázolható, mert a tudatszint állapothoz világképet érintő meggyőződés, tehát politikai állásfoglalás tartozik. Ami az elit gondolkodását és a politikai rendszer működését egyaránt meghatározza, mert szavazók, tehát a társadalmi bázis gondolkodása ezen alapszik.
Hogy ez miért fontos? Azért, mert sokak véleménye, hogy egy pár száz évente ismétlődő ciklus végén vagyunk, aminek lényege, hogy a globális világrendben őrségváltás időszerű. Kína ereje folyamatosan nő, mára nagyjából azonos Amerika erejével, idő kérdése csak, hogy lehagyja, és akkor Amerika hegemóniájának vége, Kína lesz a globális egyedudralkodó. (Lásd Ray Dalio nagyszerű írásait, könyvét, videóját, aki az elmúlt 500 év nagyhatalmainak – Hollandia, Anglia, Amerika – relatív pályáit elemezte, ami alapján hitelt érdemlően levezeti, hogy Amerika a végét járja. Aminek az Amerikán belüli vagyoni és politikai feszültségek, és az Amerika és Kínai hatalmi feszültségek egyaránt szükségszerű következménye csak, akár háborút is beleértve.)
Igaza van szerintem. Kvantitatív mindenképpen. Viszont kvalitatív szempontból hiányos számomra az elemzése, mert a világhatalmak erejét vizsgálja csak, de jellegét nem.
Meggyőződésem (emberekkel dolgozva: tényszerű megfigyelésem), hogy
téves ha az archaikus-autokrata-Kína és a modern-demokrata-Amerika működését nézve két egyenrangú, de eltérő társadalmi-hatalmi modellt látunk csak.
Ugyanis a kettő között evolúciós különbség van. Ami mögött eltérő átlagos tudatszinten álló társadalmakat kell lássunk. Tehát nem csak két oldal feszül egymásnak, hanem két világkép, és ezek mögött két tudatállapot szint is (!). Mindez ráadásul a modern világ színpadán játszódik, tehát mind a 8 milliárd ember látja és érzi a különbségeket. Fejlettebb emberi egyedeknek a haladóbb lesz szimpatikus. Beleértve a kínai elit tagjait is.
Fontos ez nagyon, mert a történelem összes korábbi nagyhatalma (tehát a Dalio által vizsgált hatalmak mindegyike) “archaikus” hatalom volt, Amerika az első, ami “modern”. Értve ez alatt, hogy Amerika annyiban tényleg “shining city on a hill”, (értsd: a jövő ígérete), hogy az autokrata logika helyett demokratikus intézményrendszer működteti. Szabad csúfolódni, hogy de nézzük meg, hogy hogy megy ez nekik, de ettől még tény, hogy pár száz év távlatában azért egész jól működik, sőt exportálni is tudták. Európa és Ázsia és tágabban a világ országai közül sokan vették sikerrel át a demokráciát.
A lényeg ebben, hogy
nem egyszerűen csak egy erősödő és egy gyengülő világhatalom feszül egymásnak, hanem a kettő közül az egyik egy evolúciós szinttel előrébb van, mint a másik.
Kína uralmi státusza visszalépés lenne a hagyományokban gyökerező archaikus-autokrata-birodalmi logika irányában. Ami által a modern gondolkodású emberek (ebbe, ismétlem, kínai elit egy jelentős részét is beleértve) száz százaléka fenyegetve érzi magát, még ha nem is feltétlen tudja megfogalmazni, hogy miért.
Hogy mi következik ebből? Az bizonyosan, hogy koránt sincs lejátszva még ez a történet. Mert bár Kína azonos erő most, és 1,4 milliárd lakosa van, Amerika 330 millió lakosával szemben, de a modern megközelítésnek óriásiak a tartalékai, ha a teljes emberiséget nézzük. A NATO országok lakossága közel 1 milliárd ember. Szimpatizánsokkal együtt Kínával azonos népesség, vagy akár nagyobb, ráadásul sokkal erősebb gazdaságok. Rá lehetne arra jönni, hogy egy széles összefogásnak esélye és jövője is lehet. (Másrészt a remény erre halovány, lásd korábbi gondolatok Amerika belső megosztottságáról. És ugye a klasszikus bölcső, Európa sincs épp olyan állapotban, hogy egy ilyen egységesülésnek melegágya lehetne.)
–
4. A születő harmadik.
Tovább menve fontos kérdés szerintem, hogy ha modern-demokratikus berendezkedés fejlettebb, akkor hogyan lehet, hogy mégis egy archaikus nagyhatalom felé billen épp a történelem mérlege. Miért nem tudott szélesebb körben terjeszkedni a modern, hogyan jut egyáltalán még tér a meghaladott rendszernek. Mi ennek az oka?
Az én válaszom erre – továbbra sem vagyok politológus, hanem még mindig csak az általam megismert sok száz egyéni emberi életút tanulságai alapján mondom – hogy a modern rendszer azért nem tudott tovább terjedni, mert (1) alapelve a szabadság, ami az önrendelkezés fontosságát túlhangsúlyozza, ami ellehetetleníti az egységesüléshez szükséges áldozatokat, és
(2) a modern-tudatos-szabadságelvű világkép NEM végpont valójában (mint sokan hiszik), hanem egy köztes állapot csak, amiből tovább kellene lépni, hogy összefogni tudjunk, sőt hogy a szervesülés legyen a magától értetődő.
No és ezért van a visszarendeződés erőinek most esélye – profánabbul mondva: szerintem
azért ver minket a múlt pofán, mert elakadtunk a jövő építésében.
Volna tovább, ahogy egyéni tudatszint dolgában van, úgy össztársadalmi átlag dolgában is lenne, csak túl kevés emberi egyed tart a továbblépéshez szükséges (és a “Modern” után következő) “Részes” tudatszinten.
Az ukrán háború – és a már eleve is látszó társadalmi válság – oka szerintem, hogy Amerika (és a vezető hatalommal együtt a nyugat teljes egésze) elakadt a “Modern” állapotban. Sőt. Ami ennél nagyobb baj, hogy annyira örültek annak, hogy már itt tartanak, hogy ezzel egyidőben az arrogancia bűnébe is estek, amikor a totális szabadságot végpontként helyezték a törekvéseik homlokterébe.
Érdekes kísérőjelensége ennek egyébként, hogy jól látszik, hogy a modern társadalmaknak is van egy olyan elitje, akik nem találják a helyüket ebben a nagy korrektségben, és bár beleállnak egyéni harcokba, de elegen meg nincsenek ahhoz, hogy a továbblépés magja legyenek. A modern társadalmak a saját élbolyukat idegenítették maguktól el, mert a szabadság túlzásait látva (szabadosság és önzés) ezek az emberek felismerték, hogy ennél többre van szükség, a létezésnek az embernél nagyobb célja kell legyen és van, amit azonban nem-alig tudnak az átlagnak átadni.
Mi lett ezekkel az egyénekkel? A paradox, hogy kínjukban kívül maradnak a közéleten, vagy: (mivel a modern politikai rendszer kétpólusú, tehát nincsen harmadik választás, aminek súlya, így értelme lenne) a hagyományokhoz ragaszkodó “Archaikus” tárborhoz csatlakoznak. Mert nincs más, ahova lehetne. (És mert a felszínen az archaikus és a részes világkép nagyon hasonló, amennyiben nem az abszolút szabadság a végső érték számukra, hanem a rend. Az óriási különbség, hogy az archaikus gondolkodású tudatlan ember a rendet a minták kényszere mentén követi, míg ezzel szemben a részes gondolkodású céltudatos ember a rendet a világ valóságaként tapasztalja, és szolgálja.)
Fura átmeneti helyzet ez az emberiség történetében, aminek alapvető oka, hogy túl kicsi még a részes gondolkodású emberek halmaza, tehát nem-alig találják egymást, így saját szerveződéseik sem nagyon vannak. Amin paradox módon a háború alapvetően változtat, mert muszáj kapcsolódnia immár egymással azoknak, akik érzik a kivezető utat. Másrészt ez rengeteg idő még. Amerika közben elbukik, vagy sikerül időben újjászületni, és a “Nyugat Egysége” lesz erősebb. Meglátjuk. Igazából mindegy. Ami biztos szerintem, az az, hogy a Nyugat jelen állapotában túl szabad, tehát túl megosztott a részek érdekei mentén ahhoz, hogy Kína (és frissen szerzett orosz vazallusa) ellen talpon maradjon.
–
5. Élet a szabadságon túl.
Az az érzésem, hogy jó, hogy az Amerikai világrend kicsit most bukásra áll. Mert így
a világ urai kénytelenek feltenni maguknak a kérdést, hogy hol rontották el.
Arroganciájuk büntetése ez a válság, amiből szükségszerűen kell ébredés következzék. Ami jó. Mert nincsen más, amire ébredni lehet, mint hogy a szabadság magányba vezet. Fel kell ismerni, hogy
nem lehet tovább végső cél a szabadság, mert a szeretet nagyobb.
És ezzel egyidőben azt is, hogy
minden bennünket egymástól elválasztó szervezőelv, és így bizony a nemzet is elavult.
Ahogy korábban a családok, törzsek, városállamok, hercegségek is elavultak. Emberek vagyunk. Testvérei egymásnak, és eszerint kell éljünk. Az igazság az egyedüli helyes szolgálat, fajtól-nemzettől-kortól függetlenül szerintem.
Világkép újjászületés jön. Szükségszerűnek látom. Évezredeket visszanézve nyilvánvaló a fejlődés íve, törzsek és városállamok és hercegségek és országok után most államszövetségek szintjén tartunk, aminek jelenlegi válsága elkerülhetetlen, mert ez sem végállomás, mert nem lehet az, mert nem elég igaz. A válság okozta átmeneti ijedelem (törzsi-nemzeti összetartás) után új erőre fog kapni az egyesülés. Nem a nemzetek ellen mondom ezt. A nemzet fontos, ahogy a család is az, épp csak nem helyes végső szervezőelvként az emberiségnek. Amit Putyin bizonyít. A nemzet maximuma a birodalom – tehát amíg a nemzeteken nem jutunk túl: háborúk lesznek.
Hogy akkor hogyan tovább? Innentől találgatok… Amerika magában elbukik, mert magában nem elég erős Kína ellenében, és nem is lesz és nem is lehet az. Kivéve, ha a modernitás újra tudja magát szülni, és sikerül a nyugatot szövetségbe integrálni.
Másrészt erre igazából nem a “Modern”, hanem a “Részes” világkép alkalmas. Akkor van az összefogásra a legjobb esély, ha találunk olyan közös Célt (tehát ezt közvetítő világképet), ami mentén ezek az országok össze akarnak és tudnak fogni – aminek MIND részeseinek érezzük magunkat.
Ezt látom. És nem tudok az összefogáshoz nagyobb, magasztosabb, átfogóbb és praktikusabb Célt, mint az emberi testvériség, ami a részes világkép. Tehát szerintem ez lesz az, ami körül az emberiség egykor majd egymásra talál. Ami azonban nagyon messze van még.
A gond ugyanis, hogy
az “emberek testvérisége” célnak nincsen hiteles letéteményese.
Eleve nagyon kevesen értik még csak… két kezemen meg tudom az embereket számolni, akiket én eddig találtam, akik valóban ezt képviselik. Nem Magyarországon. A világban.
Míg ezzel szemben nagyhatalmú önjelölt képviselő viszont nagyon is van, több is. Mert hát persze, hogy Jézus tanítása az alap, ez volna a modell, ami azonban okkal nem vált az emberiség egyedüli fókuszpontjává mégsem, mert az egyházak értelmezése hiányos. Ami azért gond, mert így építeni nincsen mire – egy évezrede akadunk ebben, mert a fókuszpont nem elég konkrét, a tanítás nem elég igaz, hogy köré a társadalom elitje gyűlni és építeni tudna. Másképp:
nagy akadály a továbblépés útján, hogy az archaikus hagyományokba rekedt egyházak a modern emberekKEL nem boldogulnak.
Reformálni kellene őket, de minimum segíteni nekik. Írtam erről külön. A lényeg röviden, hogy mivel a nagy nyugati egyházak a bűntől visszatartani próbálják az embert, így nem jól segítik az önmagához vezető útján. Benyomásom, hogy a modernitás válsága: világkép válság valójában – tehát lelki válság és mindenségkapcsolat válság –, ami azt is jelenti, hogy aki tenni akar ebben a dologban: (1) az egyénekkel kell kezdje, (2) a lelki szinten. Az egyházak reformja vagy tömeges exodus és új szerveződés szükséges. Nem tudom melyik. Amelyik megy. Én segíteni próbálok nekik.
Értem, ha ez a rész valóságtól elszakadt álmodozásnak tűnik. Eszembe jutott, hogy talán közzétenni sincs értelme… és mégsem tehetek mást. Mert igaznak érzem. Mert mutatnom kell, hogy elgondolkodtassak, és azért is mutatnom kell, hogy megtaláljam azokat, akik értik. Szükség van rá, hogy kapcsolódjunk végre.
Részes emberek igazgyöngyként kallódnak az önzés modern világának moslékában. Fontos immár megtaláljuk egymást. Szerintem. Mely okból az általam indított közösséghez való kapcsolódás egy hete ingyenes. Regisztrálj, ha érted ezt az írást, a köz dolgaitól talán csoport indul a napokban, ahol rendszeres Zoom-beszélgetések lesznek – vagy gyere tagnak, ha érteni akarod a fentieket! És persze nyugodtan küldj el, ahova akarsz, ha nem! Ami valószínű. Becslésem szerint öröm, ha minden századik ember érti amiről szó van.
És mégis közzé kell tegyem. Mert míg békében az ügyes kalmárok híznak, válságos időkben hősies bátorságra van szükség. A hős a személyes igazságát meri vállalni, kiáll-harcol érte, amihez mások kapcsolódnak, és ebből vezetők születnek – ki KELL az értékeink mellett állni: igaz beszédre van szükség. A nyerő-taktikus-politikus beszéd helyett.
Sokkal több igaz beszéd kell, mert csak úgy tudunk kapcsolódNi, ha merjük a kontúrjainkat mutatni.
Hadviselő fél vagyunk – én magamat annak érzem. De nem az archaikus hatalom, sem nem a modern hatalom, hanem a születőben lévő részes hatalom keresztje alatt. Az ember jövője, hogy testvérré kell egymás számára legyünk, az emberiség jövője az egyre nagyobb rend. Dolgunk van egymással, ha érted, hogy ez nem vallásos üzenet. Hanem akcióterv. Én erre tettem az életemet fel – meg kell találjam, akik velem nem csak egyetértenek, de ezért tenni képesek.
Kapcsolódj, ha érted a fentieket!
A kritikus tömeg nagyon-nagyon… NAGYON messze van. És mégis regisztrálj a hírlevélre az oldal alján, ha kapcsolatban akarsz maradni. Vagy az sem baj persze, ha Facebookon kigúnyolsz. Már alig veszem csak magamra.
Jó munkát!
Hálával,
Joós István
Öröm, ha megosztod!
