Élet a Táncon túl címmel írtam már erről, hogy Van tovább. Ebből. Az Irány és Erő, Mit és Hogyan, Férfi és Nő Egységéből. Is. Igen. Múlik majd, ez is. Van. Tovább. Ebből is. Amikor már nem Akar az ember, csak Van. Érzem, hogy eljön majd az Idő. A Vének Ideje, akik az Akarók támaszai, koron és nemeken túlról, ősi orákulumok Hangjai, a Világ Rendjének őrei, akik már nem Akarnak. Vannak. Csodaszép ez, hogy Tudom, hogy Van. Tovább. És pontosan ugyanilyen bizonyossággal tudom, hogy az már nemeken Túl. Lesz. Tévedés, hogy a Férfi legyen Nyugodt, nem lehet az, MERT iránya van, AMEDDIG Iránya Van, addig NEM lehet Nyugodt. Legfeljebb pillanatokra, de az is csak amikor Halad épp. A biciklizés Nyugalma, az Irányba Haladás nyugalma. Hmm. Pillanatokra ismerem, és TUDOM, hogy Van tovább. Amikor a Nagyját elvégeztem, a Jó Harcot megharcoltam, akkor. Van. Lesz. Egyszer leszállok majd a bicikliről. De pontosan ugyanilyen fontos, hogy nem tartok ott, tehát nem kell, erőpocsékolás a témát feszegessem. Hanem, ami MOST Van, ezt megélni Dolgom, a Férfit, az Alkotót, a Megszállottat.