Egyszerű, hmm, nem ez a szó, az önközpontúságban vergődő embereknek nagyon sok kínt okoz a jogaik „tudása”. Hogy azok követelésére vannak bátorítva. Ahelyett, hogy kereteket, rendszert, iránymutatást kapnának. Hmm. Sőt. Magukra vannak hagyva. Mert mélyebbre nézve az elit felelősséghárítása a jogok tudatosítása, ahogy a kapcsolódás Rendje, a tudás rendjébe váltott az elmúlt évszázadokban. A tömegek magukra lettek hagyva, felelősség letudva, hogy kaptak védelmet, hiszen ott vannak a jogaik és a jogrend. De ez nincsen így. A jogrend tévedés, volt már erről szó, és másrészt elit igenis van, nem pénzügyi helyzet, hanem kapcsolódás mélységével és tisztaságával arányban, és a felelősségünk igenis megmaradt. A figyelem felelősség. Örök. A rendszer pedig hibás, mert a jogaik maguktól nem védik meg az embereket, és ösztönző példát sem mutatnak, és közösséget és sikerélményét és megerősítést sem adnak. Hanem leginkább csak elnagyatottságot, tehát magányt. Tehát értéktelenség érzést. Tehát elszigetelődést és leszakadást. Kemény helyzet. A jogait követeli, akinek a megadás lenne az út felfelé, hogy tehát bízik, gyakorlatilag vakon, belátva, pontosabban megadva magát az érzésének, hogy ő még alig lát, mások jobban, és ha ezt megteszi és Bízik, és Dől, akkor így tapasztal, újat, amiből tanul, ami a javára válik, fejlődik. De ő a jogait követeli. Mert már tudja, hogy vannak, mert sokat mondták neki, és mert megszokta, hogy a követelőzés a legjobb megoldás. Mert persze, hogy másokra hárít ő is. Követés helyett. Megadás helyett. Szolgálat helyett… ami a Munka. Lenne. A Hely az életben. Szolgálat. Boldogság. A munka végül valami nagyobb szolgálata, tehát a magam odaszentelése, tehát a jogaim részleges letétele, minden ember számára, amit mi a magunk kis elit világában sok kínlódás árán találunk meg. Hogy bele KELL végül állni. Megérzések alapján. A félelmetesbe. Dőlni. És így születünk felelőssé, Férfivé, vezetővé, és így és ezzel állunk utána ki, az egyszerű, az önközpontúságban vergődő ember elé, akit bár az Ügy és a kiállás módja, és a vezető személye megérint, esetleg lelkesít, és talán meg is érkezik, hogy résztvenne, de abszolút nem követő, megadó, elfogadó, kapcsolódni, tehát magát odabízni, a nagyobbért áldozni, élni és halni hajlandó módon, hanem határozott szigetként, „szabadságára”, intelligenciájára és megértéseire büszkén, bárhol is jár épp, tehát a jogait is, sőt, szinte hódolatot követelve. Érdekes helyzet. Ami, persze, változik idővel, hiszen szükségszerűen adja végül meg magát, aki eleget szenved. Amit azonban a jogai, azok sulykolása, követelése, az erre ható világi és spirituális formációk mind mind hátráltatnak. Nem baj, egyáltalán. Csak jó látni. Ezt is.

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!