Császár van, sőt nem csak kívül, de belül is, és érdekes kérdés a viszony vele, az őt kifejező, bennem élő témákkal, mint amilyen a pénz is. Hmm. Esetemben hosszas idomítás ellenére is teljhatalomra jutott, évekig tartott az ÉN-diktatúra, nekem, magamért, most, mindent, míg végül tíz évvel ezelőtt fájdalmas véget ért. Nem mert meghaladtam, hanem mert felemésztette magát, és összeomlott. A romok közül ekkor emeltem először felfelé a tekintetem, megváltás reményében, Istenre, sőt a megváltottság követelésével, a Mindenségbe, pogányság után ezotéria, de ugyanolyan erőszakosan, a Célt Akarva, keleti hagyományok, vallás, fő törekvésként eltűnni, beolvadni próbáltam, én, csupa picit betűvel, megvilágosodni, de ez sem sikerült. Mégpedig pontosan a Császár témái, az anyagi világ, a kenyér probléma miatt. Megtudtam, hogy ennem kell, és bár lehetek kedves és jóravaló, de a valóság, hogy ezt is önzésből csinálom, magam miatt, miközben az eltartottság mégsem otthonos. És így jutottam a harmadik nagy korszakba el, önző hernyó és önközpontú báb után az egyensúly művészetének gyakorlására, ahol, igen, az ÉN is túlélt, pillanatokra máig látszik, amint az én, is, mindkettő, akikből egy ideje az Én ötvöződik. Tézis és antitézis szélsőségei után a szintézis. Egyensúly. ÉN erős, haladna, birtokol – én bölcs, türelmes, elenged. Fontos, hogy mindkettő fontos, fontos, hogy mindkettő kell. Pillanatról pillanatra változó hullámzásban egészítik egymást ki, gyökér és lombkorona, együtt alkotják a fát, aki Vagyok. Fontos ez nagyon. Hogy tehát igenis meg KELL a császárnak is adni, ami az övé. Nem csak kinn, de belül is, sokan küszködnek ezzel, de muszáj, mert ha elhazudom, úgy haladni nem, csak körben járva stagnálni tudok. Tapasztalat. Sokakat látok a spirituális ego csapdájába akadva halogatni a továbblépést, a kiállást, az igények felvállalását, mert ő pénzt nem kér, vagy nem fogad el, holott muszáj lenne, mert a belső Császár még él, nem haladtad meg, csak elzártad, tehát irdatlan erővel dörömböl belül, feszít, robbansz is olykor, de mégis visszanyomod, holott tovább csak az léphet, aki szembenéz vele, amihez előbb, igen, kiengedni, emelni, rá figyelni kell. Hogy félelmetes? Az. Hogy jártál ott, nem akarod újra? Elhiszem. De mégis muszáj végül, mert a saját erőm a Császár, akit elzárva boldogságra nem juthatok, míg másrészt szelidül, sőt egészen kezes lesz, ha velem együtt irányt és célt talál, ami a Király születése. Nos? Garantálom. MERD emelni, picit, adj neki enni, vedd az akármit meg, magadnak, SZERESD a császárt, is, kisebb túlkapások lesznek és maradnak, persze, pontosan ez a lényeg, a billegés, picit sok után picit kevés, majd vissza, és ez teljesen rendben is van, billegés a járás sajátja, ILYEN az emberi Út, arrogancia azt képzelni, hogy majd én holnapra meghaladom. Nem kell. Elfogadni tökéletesen elég. A saját emberséget, hogy igenis tökéletlen vagyok, és pontosan így tökéletes. Vállalni. Magamat, a kockázatot, hogy esetleg sok, legjobb szándékom ellenére, Lépj tehát, Indulj, olykor igenis az önzés a Helyes, és az esetleges túlzás is sokkal Jobb, mint a semmi!
–
Egyszer néhány farizeust és Heródes-párti embert küldtek Jézushoz, hogy szaván fogják őt. Azok odamentek hozzá, és megszólították: „Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy. Nem befolyásol a mások véleménye, és nem nézed az emberek személyét, hanem az igazsághoz híven tanítod az Isten útját. Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk, vagy ne fizessünk?” Jézus azonban átlátott álnokságukon, és ezért így szólt: „Miért akartok tőrbe csalni? Hozzatok ide egy dénárt, hadd lássam!” Erre odavittek egyet. Ő pedig megkérdezte tőlük: „Kinek a képe és felirata ez?” Azok ezt felelték: „A császáré.” Jézus pedig így folytatta: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” Azok igen elcsodálkoztak.
Mk 12,13-17
Öröm, ha megosztod!
