Szent Király napjának reggelén, a nemzet ünnepén ülök itt a Jóistennel, és nincsen bennem mondanivaló. Furcsa ez nagyon. Évtizede írok-beszélek, mert mondanom KELL, mert ezt érzem belül, hogy VAN mit, és el KELL mondanom, előbb a férfi-nő szerepekről (blog, könyvek, videók), majd Jézus tanításáról (blog), majd a közélet állapotairól (Fehér Nyúl podcast) – és most hetek óta nem jönnek a szavak.
Elmúlt.
Elmúlt, mert elmondtam – elmúlt, mert nem volt sikeres, amit és ahogy mondtam – elmúlt, mert kiment belőlem az akarás ezekben a témákban.
Jól emlékszem a perzselő közléskényszerre tavaly is még, hogy emberek, vegyétek észre, részes Magyarország, evangelizáció a megoldás, amihez szent királyra van újra szükség – és a mámoros sikerélményre, hogy na ezt egész jól leírtam. Meg az engem majd szétfeszítő hatalmas titokra… hogy magamat erre alkalmasnak érzem. Sőt dolgomnak. Éreztem. Hogy fényt hozzak újra, hogy ezt közérthetően tegyem, hogy milliók vezetőjeként szolgáljak. Bevallom. Hittem-akartam ezt.
És nem. Az elmúlt év nagy tanulsága, hogy nem. Nem tudok fényt hozni, nem ÉN tudok bevilágítani tömegek lelkébe, mert nem időszerű és/vagy alkalmas nem vagyok – mert nem ez most a dolgom, bármit is képzelgek: beletörtem a világba.
“Világosság vagytok” – írja Pál a mai levélben (érdemes olvasgatni ezeket), és olykor, nagyritkán, tényleg. Igen. Világosság Vagyok. Mármint nem én… hanem a Világosság, Van, bennem, olykor tényleg, pillanatokra. Az Én Van – Én Vagyok. Pillanatokra. Látszik rajtam keresztül, például nemrég is, lásd itt.
De ez NEM jelenti, hogy tudom. Sőt. Pontosan azt jelenti, hogy NEM tudom, és NEM szabad egy pillanatra sem azt higgyem, hogy mégis.
Kétezer éves ciklus vége felé járunk az élményem szerint, amit újabb ezer év távlatában a “tudásban való tévelygés korának”, a “hiányos értés korszakának”, avagy a tékozló fiú nyomán a “tékozló világkorszaknak” hívnak majd, ahol az aranyborjú a Fény felett “a nagy Jézus-félreértés” miatt (az emberi értés és vallásgyakorlás éretlen mivolta miatt) diadalmaskodott. Amit a bevett vallások halála, és újjászületése követ. Majd. Mise helyett ülök most itt, a diófa alatt, csepegő esőben. Közel van még a vasárnapi élmény, nem akartam ma újra kitenni magam és a családot ennek. Életem egyik nagy paradoxona, hogy milyen egészen elképesztően nehezen viselem a katolikus misék nagy részét, és milyen nagyon vágyom a templomba mégis. Istenhez közösségben szeretnék kapcsolódni. És nincsen meg, ahol ezt úgy tehetném, hogy valóban jól érzem magam benne.
Tartom, hogy szent királyra lesz szükség. Majd. Az elmúlt egy év alatt azt sikerült megértsem, így megengedjem, hogy ahogy a gyermek is átmegy minden evolúciós stádiumon az anyaméhben: előbb a pogány Istenek újrafelfedezése szükségszerű. Ezt látjuk ma. Nyugaton Bacchus / Dionüszosz / Woke arrogáns univerzális igénye ugyanúgy tévedés, ahogy itthon a magyar ősi istenek – magyarság, mint Isten (!!) – elakadt önző lokalitása. Az egyik éretlen eszméket próbál univerzális Istenként imádni, a másik az univerzális Istent próbálja sajátként kisajátítani.
Ami persze teljesen rendben van…
Idő még, amíg meglátják a vezetők, hogy (1) a szabadság nem Isten, hanem önközpontúság, tehát önimádat, tehát bálvány, aminek magány és káosz az ára; (2) Isten nem magyar – ami magyar: nem igaz Isten, a magyar nem jobb mint mások, Isten előtt minden más nemzettel egyenlő, de ettől még egyedi szerepe van.
Mulatságos, hogy mennyire megszállottak a felek, hogy mennyire ördögnek látják egymást – hogy mennyire háború van, ahogy a világvégét vízionálják, ha a másik jut hatalomra. Bizonyítja, hogy mennyire éretlen még az értés. Mindkét oldalon.
Sok idő még, amíg (1) a globalisták a szabadság rendjét felfedezik, hogy Irány és Cél, tehát Áldozat nélkül boldog élet sincs, (2) a nemzeti szuverenisták valóban, tehát tettekben is a haza elé engedik Istent, az Ő mindannyiunkra vonatkozó Akaratát fürkészve. Onnan látszik majd, hogy többé nem tudják magukat külön értelmezni, a szuverenitás mint törekvés egyéni ÉS nemzeti szinten is elmúlik, és a helyét az egyetemes Rendre, a helyes együttműködésre való törekvés veszi át.
Nem tartunk itt.
Pálhoz visszatérve: “az idők gonoszak”, ahogy az ő idejében is azok voltak. Értsd: az emberek még nagyon önközpontúak (mert az idő persze, hogy nem gonosz). Éretlenség van. Vágyom olykor nagyon, hogy ne lássam ezt ilyen tisztán.
A közélet – politika (tehát hatalomgyakorlás) és vallás (közös hit, tehát világ-magyarázat) – a tömeget alkotó egyének állapotát tükrözi (az sikeres, aki sokak számára érthető és megnyugtató, tehát sokak számára hiteles). Katolicizmus, iszlám, ezotéria, spiritualitás, racionalizmus, tao… versengő világ-magyarázatok végül csak, és így és ezért vallás a woke és az orbáni szuverenizmus is. Muszáj volt megszülessenek, mert azt találták, amit én is: hogy a meglévők hiányosak.
Megbékéltem az orbánizmussal és Orbán Viktorral. Gyűrűk urából vett képpel: a helytartó korát éljük, Horthy és Kádár után most Orbán legalkalmasabb. Elfogadom ezt. És kizártnak látom, hogy fiatal titánok váltsák. Vagy ha mégis, abból újabb helytartó lesz csak. A nép egyszer majd királyt emel maga fölé, pajzson… de ez még nagyon messze van. A helytartó szolgálata, hogy túlélést biztosít. Amihez hibás-földi-önző-túlkis célt tételez, de ezt felesleges felróni neki. Mert a helytartó lényege ez. A hibás cél. Hogy magát és/vagy a nemzetet veszi előre.
“Kósza” kell legyen, akinek a helytartók által uralt világából elege van, valóságosan, a mi történetünkben is. A kósza szóródásban van, az egyedi embereket szolgálja, velük foglalkozik. Figyeld hol szolgálhatsz leghelyesebben, és menj minden erőddel arra! EZ a maximum ma. Mert gonosz – értsd: sötét – időket élünk. Gyertya legyél, pislákolj a szélben, és ne hisztizz sokat, amikor kiolt egy fuvallat, hanem kapcsolódj ahhoz, aki viharban is őrzi a lángot. A királyok ideje még odébb, Gandalfnál van a Fény ma, kősziklára építs, a mindennapokkal érd be!
Tinédzser korom óta mérgezi az életemet, hogy “István a király”, és elengedtem ezt most, az elmúlt hetek csendjében. Talán. Remélem… Nem vagyok király. Nem is kell az legyek. Ha a fényt őrizni sikerül, ha nagy szélben is megvan, ha bárkinek hozzáférhető, úgy, hogy közben terjeszteni nem akarom – az bőven elég.
Szent István lényege, hogy a nemzetet alárendelte Istennek. Míg ezzel szemben Koppány a nemzetben gondolkodott, és okkal nem szent. Ahogy Mátyás sem.
Az igazi király szent.
Aki nem szent, nem lehet király.
Aki nem szent – értsd: akinél nem Isten van az első helyen.
A hős villám ég és föld között,
a király Isten akaratában jár.
A nemzetet első helyre helyező uralkodó kormányzó, és nem király. Egyedül Isten szuverén. Amíg azt képzelem, hogy én személyként (tudatos/woke) vagy nemzeti közösségként szuverén lehetek, az még hübrisz, akkor még önimádatban vagyunk.
Keresztény Magyarország,
Szent István országa,
Részes lesz újra.
Amen
De én ezt aligha élem már meg.
Jó munkát!
Szeretettel,
István
Öröm, ha megosztod!
