Féltem, kiálltam, beszéltem. Tegnap. Aztán sokat tapsoltak. Nagyon. Egy idő után feltűnt, hogy még mindig, és akkor visszamentem, meghajoltam. Hatalmas az a Terem. És tele volt, telis tele, és én tudtam, hogy itt most valami nagy dolog történt. Hogy pontosan mi, azt nem. Vannak ilyen mérföldkő események, mint a TEDx előadás is, három éve. Téren és időn kívül vagyok ilyenkor, napokra, nem mert akarom, hanem mert muszáj, már csütörtökre sem tettem találkozókat, pénteken kirándulni mentem. Ki. El. Erdő, felhő, áttörő Nap, egyszerre csak, és gondolatok a semmiből, és füzet, és írom, bár tudom, hogy úgysem felejtem el, mert zokogok, a semmi közepén, onnan tudom. Aztán az előadás előtt is, reggel, Teázás közben, majd a kádban, és most is, de ez már utóhang. Elvégeztetett. Nincs ennél nagyobb élmény, én nem ismerek, abszolút magam miatt csinálom. Istennel találkozom ugyanis így. Amikor elég mélyre nyílok. Önfelvállalás a kulcs. Egyediségem legmélye az egyetemes. Írásban is, igen, történik, de sokkal erősebb, amikor beszélek. Jön, és átvesz. Kell a vázlat, hogy ki merjek egyáltalán állni, aztán átvesz, amit onnan tudok, hogy nem tudom, mit mondtam. Én mondtam, persze, a témakörök megvannak, de hogy pontosan mit, azt nem. Az élményt tudom. Az Erőt, az elementáris, egészen elképesztő Erőt, ami lágy, majd Haragvó, majd lágy megint, és én reszketek közben, a hangom remeg, ahogy az emberségem az átengedésével küszködik, mert Hatalmas, mert Sürgető, mert Igaz. Ezért maradok kicsi utána. Nem szerénység. Jöttek, sokan, gratulálni, hogy mekkora élmény volt, hogy köszönik a bátorságot, hogy ne legyek már ilyen szerény. De nem szerénység. Csak pontosan tudom, hogy nem én voltam. Hanem Én. Pontosan tudom, hogy valami végtelenül nagyobbal találkoztam épp, én is, és használt, eszköze lehettem, ami egészen elképesztően nagy élmény arról, hogy mennyire pici vagyok valójában, mennyire Nagy a Rend, mennyire értünk van, sőt mennyire része vagyok, de mennyire nem rajtam múlik mégsem. Mármint, részben, persze, igen, de az csak annyi, hogy Bízom, hogy félreállok. Hogy megengedem tehát, pici én a Nagyot, aki Van, Vagyok, mindenkiben, mint valami ősi próféta, konkrétan olyan az élmény, ami nem bátorság, hanem megszállott szükségszerűség, forró szikláról pusztába kiáltani, sőt, az csak az ember, hanem ZENGENI időnként a szót, ami az Ige, teremt és gyógyít vagy öl és pusztít, aszerint, hogy minek van Ideje. Nincs nagyobb Erő, mint az Ige. Szabad hülyének nézni. Persze. Hiszen micsoda nevetséges, irracionális, sőt, akár felháborító kép ez. Szabad. Mert tényleg nevetséges, részben, nekem is. De akkor is ez az élmény, tehát mondom. Mert mondanom kell. Mert sokkal, de sokkal fontosabb a Remény, a Fény, az Irány, emlékezni és emlékeztetni, hogy ez mindannyiunkban Jelen, a Hang, az Én, a Vagyok, hogy Számodra is elérhető ugyanez az Erő, talán ismered is már, másképp, talán Te építésben, vagy gondoskodásban, mikor az idő megszűnik és jó, Neked és Másoknak is, az AZ, a Mag, már csak gondozni kell, „Csinálásban Lenni”, és Nő, bizonyosan Nő, mert a csinálás által automatikusan bomlik a tehetség ki, a Dolgunk tehát, és ugyanígy növekszünk is benne, ha Adjuk, Tesszük, gyakoroljuk, ha tudni és irányítani akarás helyett félreállni, Bízni, követni merünk – amit, igen, a Világ is jelez, mindig jelez, egyértelműen Jelez, sokszorosan jelez, vissza: „Kedves István! Hallottalak ma, és fantasztikus volt amit és ahogyan mondtál, annyi alázattal és olyan őszintén ami ritka, kedves és becses volt! Őszintén gratulálok, megríkattál! Ne haragudj, nem zavarni akarlak csak visszaigazolni azt, hogy amit ma kiváltottál bennünk hallgatókban, azért már minden eddigi keresgélés megérte! S nem csak szóltál de szólítottál…s ez hatalmas dolog, s Te véghezvitted…:) bocsásd meg a tolakodásom…de ezt el Kellett mondanom!!” Hála érte.

• Joós István
• november 24, 2013
• Ember s Ég, Önfelvállalás
• ÍRÁSOK, Nyilvános
•  
• Előző
• Következő