Pihenj! Nemrég írtam erről, de igen, van, amikor a fáradtság már strukturális. Hogy ilyenkor mi a tennivaló? Nagyon egyszerű. Működtess vagy Boríts! Az első eset belső munkát követel meg. Rendszer, struktúra, pihenés, idő magammal, sport, rendrakás a közvetlen és tágabb környezetemben, szellemi és lelki táplálék, határok megvonása, őszinteség abban, hogy mennyit tudok adni, és mi az, amit már nem, vagy, ellenkezőleg, megosztás, elkezdeni adni, ha eddig ez nem volt az életem része. Ez az első eset, az A) stratégia. Eredménye, hogy erősödöm, azzal arányban amennyit ebből valóban megvalósítok. Bizonyosan. És így több erőm lesz az aktuális harcokra, legyen az munka vagy család, mélyebb forrásból tudok meríteni, nagyobb a nyugalmam, ami a környezetemre is nyugtatóan hat, ami, igen, lehet a válság megoldása. Másrészt nem mindig az. Vannak helyzetek, amikor vége. Annak, ami volt. Nem megy. Mindent megpróbáltam, igazán mindent, és nem megy tovább. Korszak volt, szép és értékes, de vége.
Olyankor borítani kell.
A helyzetet mindenki maga tudja. Pontosabban érzi, még pontosabban: nyilvánvaló. Ha őszinte vagyok. Ha van még erőm, ha dolgomnak érzem, ha nem tudom lezárni, akkor helyes használni, minden figyelmemmel, vissza, a megoldásra, megpróbálni, MINDEN erővel, ha viszont rám dőlt, ha vége, ha állandóan, és hetek óta foglalkoztat, hogy ez így van, hogy mennem kéne, akkor ezzel szembenézni, és továbblépni időszerű. Ki meddig bírja. Egyéni. Történik. Végül. Különösen a borítás, sosem racionális, ami racionális, az még nem a legalja, nem a minden erő, nem a valóban elfogyott, hanem ott még magam megóvni próbálom. Hmm. A valódi mélypont sajátja ezzel szemben, hogy már nem gondolkodom, csak Lépek. Mert muszáj. Belehaltam. Történik, semmi dilemma. Mert nem tehetek mást. Lépni kell. Az Igazság felé. Kívül vagy belül, de muszáj. Szembenézni. És azzal is, hogy csakis én vagyok felelős. Igenis tudtam. Megalkudtam. Egyszer. Régen. Aki szelet vet, vihart arat. Szükségszerűen.