Az adás nem a másik felé nyit meg. Egyáltalán. Sőt, nem is az adás nyit meg, hanem a figyelem, hogy a másikra, tehát kifelé, tehát nem magamra figyelek. Ez nyit meg. Az adás csak okozat. És a megnyílás sem a másik felé történik. Ellenkezőleg. Pontosabban is. Ha befele figyelek, kifelé nyílok meg, ha kifelé, akkor benn, amikor fölfelé, akkor le, ha le, akkor fel. Történik. Egyszerűen csak. Viszont iránya van. Csatorna. Képzeld magad elé, valahonnan valahová tart. Látod? Iránya van. Csak így lehet. És mindkét végén kell nyíljak, hogy működjék. Illetve nem. Hanem, ha az egyik végén nyílok, akkor akkora erővel árad, ami érkezik, hogy az a másikon is automatikusan nyit meg. Csoda ez. Most például befele figyelek, és kifelé írok, automatikusan, gondolkodás nélkül, és olyan Erős, hogy nehezen tudnék nem írni. És amikor beszélgetek valakivel, akkor kifelé figyelek, a másikra, és ettől bent nyílok, szól a válasz, magától, és azt mondom. Gyakori tapasztalatom ez, hogy azzal arányban amennyire megnyílok leszek nyitott, tehát érkezik is, belém, és jön, áramlik, át, rajtam, sőt, ez a legszebb, hogy mos is, át, engem, hatalmas hullám viszi a szutykot ki, bármiféle akadályt, belőlem, ha egyszer áramlik, mossa magával ki, a vélekedéseimet és elakadásaimat, ha nyílok. Csakis rajtam múlik. Azon, hogy nyílok-e. És ha igen, akkor bár látszólag önzetlen, hiszen adok, de közben én magam növekszem, erősödöm, szélesedem, tágulok, és igen, ezért csinálom ezt az egészet, mert nekem jó, mert figyelni a legjobb önterápia is, és ezért hívlak Téged most, hogy gyere! Figyelni, felfedezni, megosztani, rendelkezésre állni. : )

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!