Az Út, a Séta tanulsága ez is, hogy időnként pihennem kell. Nem egyszerűen jó, hanem kell. Mert ha nem, akkor mindenféle bajok érnek, amikor erőltetem. Lesérültem így, törtem botot, tévedtem el, botlottam, sőt, léptem félre, áztam meg, kerültem el értékes embereket és maradtam szállás nélkül, így, mert mentem, akartam, tovább, holott pontosan éreztem, hogy pihennem kéne. Érdekes ez, hogy a pihenés megérint, megszólal bennem, mintha jelzőfény gyúlna, amikor időszerű, egyrészt, és másrészt, hogy ez hasonló intervallumonként jelentkezik. Napról napra. És nem csak este, hanem 10 körül is, miután a napot korán elkezdtem, és aztán délben, majd újra, délután, amikor már eleve lassabb vagyok, öt körül, megint. Hmm. Tízórai, szieszta, öt órai tea. A napi rutin része. Ezt tanultam. Hogy jó ezeknek teret, időt hagyjak, olyannyira, hogy be is írtam a naptáramba őket. Legújabban. Sőt. Tartom is. Pontosan olyan fontosak, mint a legfontosabb találkozó, hiszen ez is, mind, fontos találkozó, magammal, és fantasztikus, hogy mennyivel hatékonyabb vagyok e rend által.
Öröm, ha megosztod!
