Drága Emília!
Jól esnek aggódó soraid, köszönöm nagyon szépen! 🌷
Intenzív élményem, amit mondasz, szoktam magam pusztába kiáltó szónak érezni – soká fájt, hogy én ez, valami fura-kortárs-próféta vagyok. Mármint nem a prófétaság ténye. Az imponált mindig a kis egómnak, és büszke voltam rá. Hanem, hogy emiatt siker számomra nincsen a kártyákban. Érzelmileg és anyagilag sem. Mert bekiabálok csak, és mert kevesen értenek. (És mert, lássuk be, nem vagyok sem üzletember, sem közösségi ember. Nem fakad belőlem sem az, hogy a fő szempontom az legyen, hogy a szolgáltatásból sok pénz hogyan lesz, sem a szeretetteli folyamatos jelenlét, hogy emberek jól érezzék magukat – mert az igazság számára mindig fontosabb, mint egyik vagy másik.) Valamint, igen, a türelmetlenség is soká volt nagy és kínzó kihívás nekem.
Aztán valami változott a legutóbbi időben.
Úgy tudom egyszerűen mondani, hogy eltűnt belőlem az akarás – hogy AZONNAL meg kell oldani, és hogy ÉN kellene megoldjam. No nem teljesen, de egyértelműen tűnőben van. Harc helyett mostanában Játék sokkal inkább az élményem – és erőm is több van, amióta komolyan kevésbé veszem. A nagy különbség, hogy kevésbé figyelem a reakciókat. Nyugtázom, hogy a Fehér Nyúl lassan indul, de nem ráz meg. Elfogadom, hogy a közösségben kisebb most az aktivitás, hogy már az én posztjaim is kevesebb reakciót kapnak, és Rendben lévőnek érzem, hogy talán rámuntak emberek. Sőt. Az élményem, hogy megérdemlem. Mert tényleg nem mondok újat. Mondok, de keveset. Minél több ideig követ valaki, annál kisebb számára a fényem. És én értem ezt. Aki nem kockáztat, azt nem tudom vezetni.
Mintha egy üveg plafonnak ütődnék most, újra, aminek sokszor nekimentem már. Ami döntési pont is egyben. Lehetek próféta, aki “kiabál”, de akkor ne akarjak közösséget magam körül. Vagy lássam, meg, amiben bátran tovább kell lépni.
Élményem, hogy a férfiakat nem szolgálom elég jól. Üzenettel, igen, de kapcsolódás dolgában: nem. És egyszerűen csak azon kapom magam, hetek óta már, hogy ekörül forognak a gondolataim… amiből előbb a Workshop, majd a Fehér Nyúl podcast, és legutóbb a 12 lépés és a Tökéletlenek meghirdetése lett.
Előzmény, hogy évek óta hív-vonz, valamikor 6-8 éve megérintett az Anonim Alkoholisták eszméje, és működése. Hogy beismeréssel indul, hogy Istenes, hogy személyes, hogy lépéseket mutat. Jó nagyon az a rendszer. Annyira megérintett, hogy még 2018 őszén átírtam az ő 12 lépésüket. Mert senki nem igazából alkohol függő, hanem az emberek túlnyomó többsége önimádat függő. És értem, hogy náluk miért Isten az első lépés (a mélypont közelében találkoznak az emberekkel), de nekem elé kellett pontokat tennem. És értem, hogy azzal zár, hogy “vidd a hírt”, de nekem utána is kellett lépéseket tenni, mert a hírvivés ritkán A Feladat…
Életem egyik nagy eredményének érzem a 12 lépést.
Tegnap beszélgettünk erről villásreggeli után a csodás őszi napsütésben, és olyan az élmény, mintha fél lábon ugráltam volna, és most egy másik láb kezdene nőni. Az Útonjárók a női minőségnek szól. Nem igazán férfias. Ami mellé a Fehér Nyúl podcast egy férfiakat közéleti témákkal megszólítani képes bátor projekt, amiből személyes Workshop következik, ami után, a férfi műhely által a Tökéletlenek Társaságához kapcsolódik, aki akar, aminek a magja az Együgyűek Testvérisége.
Az ábra, a videók, a kurzusok UTÁN most a személyes kapcsolódások erősítése, a mentor hálózat a másik láb, amin dolgoznom kell. Mert egyedül senkinek nem megy, MINDANNYIUNKNAK szüksége van az életben közösségre, igen, de ennél konkrétabb érzésem évek óta már, hogy személyes mentorra. És csodálatos, ahogy minden konvergál. Hiszen a már kifejlesztett Humania pontosan mentor hálózat építésére való. No és így EZ az “én” hálózatom, ami valóban lesz szellemi műhely is, igen. A magja. Az együgyűek. Ezt érzem a dolgomnak most. Miközben ez sem az ÉN dolgom, hanem kapcsolódások fognak történni. Az élményem, hogy azzal arányban megy minden, hogy kapcsolódni sikerül. Másokhoz, akik részleteket tisztábban látnak, mint én. Másokhoz akik egyik vagy másik elemért totális felelősséget vállalnak, és akiknek én segítek csak. Ami persze szintén idő.
TUDOM, hogy ez a “második láb” önmagában egy életreszóló projekt. Sőt…. Énakadémia, EgoJóga, Útonjárók, Fehér Nyúl, Tökéletlenek, Együgyűek, Humania – külön-külön, darabajiban is több emberöltő. De ez születik belőlem, és nem tudom nem csinálni-kitenni-megosztani őket.
Elfogadtam ezt. Magam.
Elfogadtam ezt, magam, és ezzel arányban nincsenek / alig vannak elvárásaim. Meg tudom engedni, hogy most azonnal még nagy rész hatástalan. Hogy az órás podcastet 30-an hallgatják meg. Vagy, hogy a műhelybe hatan járnak. Vagy hogy kutya nem kommentel a közösségben olyan dolgokat, amik szerintem nagyon jelentőségteljesek pedig. Egy éve még kiborultam és füstölögtem volna ezeken. De valahogy beütött az Idő. Hogy az elvégzendő feladat nagy része nem a mai napnak szól.
Mindezzel arányban a prófétai szerep pusztába kiáltó szó jellege is enyhült. Mert egyrészt változatlanul az. De másrészt – és ez most megrázó lesz, mert drámai ezt így leírni, de leírom most mégis ide, mert ez az igaz, tényleg így érzem – sokkal inkább érzem magam Mózesi úton az utóbbi időben. Az óriási különbség, hogy Mózeshez Áron kapcsolódott, és a helyes közvetítéssel arányban a nép követni tudta. Másképp: János a jelennek szólt, Mózes (és Jézus!) a jövő generációknak.
Nem haltam meg a minap. (Érdekes, hogy nem halványul az élmény, hanem állandóan olyan, mintha a balesetem mintha tegnap történt volna.) Nem haltam meg, és valahogy az az élményem, hogy ez azt jelenti, hogy csinálnom kell tovább. Amit helyesnek érzek. (Szinte) teljesen függetlenül attól, hogy mások mit jeleznek. Kivéve persze egyetlen embert kerek e Föld hátán: az asszonyomat.
Örülök nagyon, hogy ez immár játékosabban, tehát derűsebben megy.
Hálával,
István
Öröm, ha megosztod!
