Egy öreg Citroennel aludtam múlt éjjel. Igen. Egy garázsban. : ) … ugyanis eldőzsöltem a napot, mármint a szieszta elhúzódott, irogattam is, és utána, hatkor indulva még a következő 15 kilométert is meg akartam csinálni. Nem sikerült. És nem fáradtság vagy sötétedés okán, hanem az ég szakadt le. Szó szerint. Epikus vihar. Sorozatvillámok, szinte félelmetes volt, ahogy közeledett, én meg szaporáztam az úton, hogy a cél előtti településbe beérjek legalább, mielőtt leszakad. Épp sikerült. A kedves panziósnéni azonban 35 eurót akart a szobáért, mondtam, hogy az nem zarándok lépték, így maradtunk a garázsban. Végül. De előbb fél órát ültünk, és néztük egymást. Hmm. Szép ebben, hogy Gondviselés mindig Van. A lányok is marasztaltak, hogy aludjak ott, és bár nehézkesen picit, de a néni is befogadott. Gondviselés Van. Da azzal, ha erősködöm és akarnokoskodom magam nehezítem jelentősen meg a dolgát. Nem lehet mindent. Borozgatós délután és szundikálás vagy napi dupla etap. Tudtam, hogy jön a vihar, világos volt a választás és az is, hogy nem választottam. Jellemző rám amúgy. Mohóságomban mindkettőt próbáltam, és nem sikerült. Máskor sem szokott. Csak majdnem. Tele van ilyen majdnemekkel az életem, ahol a gondviselés kisegít végül, szinte szerencsés a megoldás, de nem az igazi az eredmény. Mégsem. Majdnem, de épp nem. Dönteni kell. Ez vagy az, és aztán az teljesen. A helyes stratégia. Lett volna. „Büntetésem”, hogy egy garázsban kuksoltam, pedig toronyszobából élvezhettem volna a teret és a villámokat, amit annyira szeretek, ha maradtam volna. [Sarsamarcuello, 288 km]