Képeket törlök épp a telefonból, mert megtelt, és az otthoniakat így nézegetve hirtelen olyan nagyon értelmetlennek tűnik, hogy itt vagyok. Nagyon, nagyon, nagyon. Különösen most, ennek a poros kis településnek a hangos kocsmájából nézve. Pedig szép az Út, Látom, és tele Ajándékokkal, de egyrészt kőkemény, az otthoni gyöngyéletemhez képest, és másrészt az a sok ember, akiket szeretek, ők mind messze vannak, és harmadrészt, bár lenyűgözőek a Pireneusok csipkés csúcsai, a nagy magasságok és mélységek, de nekem szebb lenne most a Dunán, Károly öcsémmel kajakozni menni, vagy a Balaton-felvidék, barátokkal, és Budapest is, ahol persze otthonom nincs épp, hmm, és máris fordul a gondolatmenet, okkal vagyok én itt, menni kell, tovább. … érdekes, hogy milyen gyorsan múló hullám a kétség, amint az Eget az ember meglátja benne, hogy Rend van, ebben is, nem is lehet másképp. Segít továbbá ha van feladat. Elég mélyre is tudnám magam akár húzni ebben, lefelé, ha semmi dolgom nem lenne, de itt az Út. Vár a következő etap. Van mire figyelni. … Leírtam ezt, elmentem mosdóba, majd visszafelé megérdeztem a szomszéd asztalnál ülőket mi is a helység neve, ahol vagyunk, amiből persze beszélgetés lett, kiderült, hogy a férfi holland, fél óra alatt az életét elmesélte, bárok, pár éve még nagy ház, nagy autó, de már a csőd szélén, változtatnia kéne, meséletem és is picit, megérintette, azzal váltunk el, hogy igen, tényleg, ki kell szakadjon, talán az útba is belevág, perspektívát nyerni, és meghívott az egész ebédemre. Ennyit az égről. Érdekes, hogy automatikusan és percek alatt nyílnak meg az emberek, és persze, hogy mindig releváns, döbbenetesen Hatalmas a Rend. És a funkció is, annyira nyilvánvaló. Ami magától történik. Az. Mindenkinek. [La Pena, 303 km – nagy mászás volt, hágón át, csodaszép, de hosszú. Ebéd után most indulok tovább.]
Öröm, ha megosztod!
