Visszatérni nehéz. Visszatérni és nem visszalépni. A visszatérés nehézsége a rutint észrevenni, megtörni, változtatni. Talán a legnehezebb. Ez. Visszatérni és mégsem visszalépni. Másrészt mégsem, mert a változás automatikusan történik. Az Út lényege számomra ez. Tenni a magamét és Bízni. … a változás pedig ÉR-kezik, ahol, amiben, akikkel időszerű. Fennakadok, mert észreveszem, és adott a döntési pont. Valahogy volt. Évekig, vagy akár mindig is így volt, de most látom, hogy ez már nem Jó, mert már nem időszerű. Így nem. A kérdés, hogy változatok-e. Egyszerűbben: merem-e vállalni, amit most Igaznak érzek. Nehéz. A visszatérés kihívása a Bátorság. De csak, ha gondolkodom rajta. Egy héttel ezelőtt még nem tudtam mi lesz. Olaszország, Franciaország, Dánia. Mehettem volna. Vagy Spanyolország. Komoly kísértés volt. Az Úton maradni. Aztán a visszatérés mellett döntöttem. Nem mert átgondoltam, hanem, mert így éreztem. És mert erre mutattak a jelek. Kárpát-medence. Vissza. Itt a Harcom, minden más megfutamodás lett volna. Eleget rejtőztem. Nyugalmam van ezzel. Most. Mert bár nekem szubjektív a legnehezebb, de úgy érzem, hogy Van elég Bátorságom, tehát Erőm, tehát Elfogadásom. Igaznak lenni. Magammal, nyilván, az egyetlen valódi kihívás magammal Igaznak, tehát őszintének lenni, amiből következik, hogy kifelé, tehát másokkal, a Világgal is az vagyok. Mármint Igaz-abb, persze, „csak”, egyre igazabb, az Abszolút messze.
Az Igazabbságból, tehát a növekvő Igazságból pedig következik a Változás.
Sőt, automatikusan következik, tehát az egyetlen valódi döntés, hogy kiteszem-e magam a tapasztalásnak, ami szintén nem döntés végül, mert amikor eléggé szenvedek, akkor szükségszerűen megadom magam neki. Szép ez, nagyon. És az is, hogy visszatérve azt látom magam körül, hogy körülöttem most minden változik. Nem szinte minden, hanem minden. Jó ezt látni. Mutatja, hogy milyen nagy az Út, tehát a távolság és a tapasztalás értéke. Mert az Út lényege ez. A távolság, tehát, hogy kiszakadok, rálátok a mindennapokra, és a tapasztalás, tehát, hogy a megszokott közeg visszatartó ereje nélkül tapasztalatom az Igazságomat. Ami persze nem az enyém. A pillanat Igazsága, a jelen Igazsága. Olyannyira nem az enyém, hogy én vagyok az Övé. Az Igazságé. Ami pontosan az ok, amiért nem ismerhetem meg. Maradéktalanul nem, mert én állok benne, és nem fordítva. Része vagyok, Nagyobb nálam. Ami pontosan az ok, amiért nem is kell megismerjem, sőt, a Haladás legnagyobb akadálya, ha meg akarom ismerni, a haladás legnagyobb akadálya a tudni akarás, az önfejűség. Nem kell tudjak. Akarni önteltség. Hanem Bíznom jó. A Rendben, az Útban. Évek óta tudom ezt, évek óta írok erről, de tapasztalni most mégis nagyon más volt.
Az Út értéke a Tapasztalás. Iskola.
És mint minden iskolának ennek is az a lényege, hogy egy látszólagosan összetett tananyagot egyszerű, könnyen befogadható gyakorlaton keresztül segít jobban megérteni. A gyakorlat a séta. Nagyon egyszerű. Irány és Erőfeszítés és Rendszer. Ennyi. A sárga nyilakat követve, tehát az időszerű jelek által meghatározott egy irányba haladva, egyik lépés a másik után, tehát folyamatos, de nem túlzott erőfeszítés által strukturáltan haladva, tehát reggel, időben indulva, pár óra után pihenve, majd ebédelve, tovább sétálva, pihenve, sétálva érkezem a napi etap végére, ott közösségi élet és vacsora és pihenés. Olyan nagyon egyszerű. És a napi etapok összeadódnak, egyik a másik után, és így folyamatosan Haladok a választott Irányba, amit, mivel haladok, tehát el is érek. És amikor elérem, kiderül, hogy állomás csak az is, amit célnak hittem, mérföldkő, viszont az újabb, a következő, az előzőböl következő irány addigra már szintén nyilvánvaló, tehát megyek, tovább, és tovább, és tovább. És a fejezetek így összeadódnak. A döbbenetesen nagy csak sok pici összege. Sok pici lépésből álló nem túl megerőltető napokban tehát bárhova elérhetek. Nagyon egyszerű. Csak idő kell hozzá. Idő és világos Irány, és folyamatos, de nem túlzó Erőfeszítés, és alap Rendszer. Ennyi. És bárhova elérhetek. Csoda. Valóságos csoda. 1200 kilométer szinte lehetetlennek hangzik, napi 25 már nem olyan veszélyes, még 5 az ebédig pedig játékosan egyszerű. Idő, Irány, Erőfeszítés, Rendszer. Ennyi az egész. Idő van, és a többi csakis rajtam múlik. Jó ezt nem csak tudni, de tapasztalni is. A séta értéke. Sokkal erősebbnek, sokkal szuverénebbnek érzem magam most. Utána. És sokkal nagyobb bennem az elfogadás is, tehát a Bizalom. Mert annyira döbbenetesen mindennaposan sok tapasztalatom gyűlt arról, hogy a jeleket követni, az útban Bízni jobb, nekem jobb, mint akarnokoskodni.
Az Út Valódi tapasztalás arról, hogy Bármi lehetséges.
Irány, Erőfeszítés, Rendszer. Ennyi a dolgom, és bármi lehetséges. Ebben őszintének lenni. Mert az út része, nyilvánvalóan egyszerű, mindennapos tapasztalása az is, hogy vonzó helyeken megállok, a nem vonzó – már nem, még nem, mindegy, most épp nem – helyeket, játékokat, embereket pedig elkerülöm. Egyszerűen. Őszintén. És egy hónap után hazatérve azt látom, hogy ez ugyanígy lehetséges itthon is. A jelek itthon nem festett sárga nyilak, de hasonlóan egyértelműek a mindennapokban is, ha nyitva tartom, nem is a szemem, hanem a lelkem. Picit talán több bátorság kell itthon hozzá, de ez is csak azért, csak addig mert/amíg túlzó jelentőséget tulajdonítok a helyzeteknek, embereknek, döntéseknek. Tehát magamnak. Önteltségem, önmagam túlértékelése a változás, tehát a Haladás legnagyobb akadálya. Tévedés. A régi rutin, régi napok és emberi kapcsolatok és rendszerek korábban megszokott működése próbál visszaszívni, úgy kapcsolódni velem, ahogy korábban volt, azonban az már nem lehetséges. Számomra nem. Már nem. Mert ma másképp döntök, ami szintén nem egészen pontos így, hanem inkább úgy van, hogy ma már más vagyok, tehát másképp tudok már csak résztvenni. Látszólag döntés, de valójában csak személyes Igazság, sőt, Hűség az Igazsághoz. Ami ráadásul változik, mint minden, és mert a nézőpontom is változik. Ezért, hogy sokminden többé már nem lehetséges. Számomra nem. Úgy nem. Mert nem volt Igaz, amit az indulásomkor is tudtam, mert éreztem már, de akkor még féltem változtatni. Féltem, mert túl komolyan vettem. Magamat, a jelentőségemet. Ettől lett drámává a Játék. Azóta viszont tapasztaltam, változtam, megerősödtem. Az Út iskolájában. Ahol Bolondságok adták a legtöbbet. Szabad. Mindent, bármit szabad, amit, ahogy érzek.
Hogy könnyű nekem 40 napos kivonulás után?
Igen és nem. „Nagyobb” változtatásokra vagyok most képes, mint a tapasztalás előtt, ez igaz, de másrészt nincs nagyobb és kisebb. Sőt, változtatás sincs, hanem csak változás Van. És a változás lényege se nem a Lépések, se nem a napi etapok hossza – hanem a tényük. Hogy lépek. Tovább, mindig csak tovább, az egyetlen valódi Irányba. Ami az Igazság. A személyes, amit itt és most érzek. Mindenki életében vannak, mindenki pontosan tud magáról apró hazugságokat, ahol magát, tehát a környezetét becsapja. Mindenki. Minden pillanatban. Ezeken változtatni, sok apró lépéssel is lehet, egyrészt, és másrészt a látszólagos biztonságból kicsit áldozva – mert mindig van ár, és azt mindig meg is kell fizetni – bárki Léphet nagyobbat, hosszabbat, messzebb is. Amikor időszerű. Amikor eléggé szenvedünk már ahhoz, hogy nyissunk az Újra. Ismétlem, amit fenn írtam: a változás automatikusan következik, tehát az egyetlen valódi döntés, hogy kiteszem-e magam a tapasztalásnak, ami szintén nem döntés végül, mert amikor eléggé szenvedek, akkor szükségszerűen megadom magam neki. Olyan nagyon szép ez. Hogy az össz mondanivalóm tulajdonképpen csak annyi, hogy a szenvedés valóságosan a legnagyobb ajándék. Üdvözöld, amikor érkezik, légy Hálás érte, és Tanulj! A megadás a pusztában szükségszerűen következik. A végén. A legvégén. De oda el kell előbb menni, amihez legelőször is el kell indulni. Hogy kicsi vagy nagy lépésekkel, az tökéletesen mindegy. De indulni. Amin szintén, nem kell aggódni, hiszen nem lehet lekésni, mert előbb vagy utóbb mind elindulunk, amikornem bírjuk már tovább. Amikor tehát időszerű. :-)
Öröm, ha megosztod!
