Nagyboldogasszony napja van, ami házasságkötésünk napja is egyben. Véletlen? Nem. Szándékkal tűztem az eseményt mára, mert valami egészen elképesztően magasztos történik itt, évről évre, újra és újra, főünnep, az utolsó amivel kapcsolatban vonakodásom még volt, aminek misztériumába saját élmény által mélyebben hatolni ezért akartam. És megvan. Ma, most lett meg. Nagyboldogasszony, és, igen, a házasság a totális önátadás által való értelem nyerés, az ön-fel-adás, tehát a szolgálat ünnepe, ami – nekem így tűnik – az egyedüli út a boldogságba. Hogy az Isten tekintetre méltat. Sőt, ez magában kevés, a boldogság valódi kulcsa az odaadás, hogy tehát az ember Isten tekintetét szabad döntésével viszonozza az által, hogy
a Teremtést gazdagító Helyét a világban önként elfoglalja.
Ami tehát nem egymásról szól, a döntés, nem elsősorban, a házasság nem rólunk szól, hanem a Nagyobb hívását viszonozva állunk szolgálatba, mert így lehet a férfi valóban ház-as, hogy előbb országot választ, ahol a háza majdan áll, tehát Ügyet, választ, és Munkára ezért szenteli magát, Társsal oldalán, a Hívást ezzel a látszólag kettős, de valójában egyetlen aktussal fogadva el. Hely és Társ. Egy. Értve ez alatt, hogy a Társam végül a világot Cselekvés által gyarapító Lelkesedéshez érkezett, egyrészt, és másrészt a Cselekvő Lelkesedés a Társ által is egyértelműsödött, véglegesült, erősödött meg. Egyidőben történik e kettő, már ha a Küldetést, tehát a Dolgunkat, tehát a bizonytalant Bizalommal választani merjük, mert az Út nagy paradoxona, hogy egyszerre egyértelmű és óriási kockázatokkal terhes, amit minden magyarázat ellenére sem teljesen értünk, hanem aminek megadni tudjuk csak magunkat, annak ellenére, hogy bizonyosan futamodnánk meg, ha csak gondolkodnánk rajta.
Így érkezett Máriához a gyermek, így fogadta Jézus a kelyhet, és így vagyok én is a házassággal.
Totális nyugalmam van benne, és ezzel egyidőben maximális nyugtalanságom is, mert az Ügy Lelkesít, az Út Hív, a Társ Megnyugtat, képesnek érzem magunkat a Feladatra, de közben olyan végtelenül esendő is vagyok. Napi szinten. Folyamatosan. Hisztis, durcás, önző, oly gyakran: gyermek. És Férfi közben mégis. Joós István, ember, akinek küldetésem Van, ugyanis saját élményem, hogy Hely és Hasznosulás és Boldogság lehetséges, sőt bárki számára elérhető, aki megérzései mentén, Lelkesedése felé, félelmei ellenére lépni újra és újra mer, mely okból ebben másoknak segíteni törekszem, küldetésem ez, hogy minél több ember, minél kisebb szenvedéssel érhessen a saját Helyéhez, tehát Közösségéhez, tehát Szolgálatához, tehát Boldogságához el, ami igenis mindenkit vár. Ügyem, Dolgom, Harcom. Boldogulást tanítani. Amire e Nővel közösen adom ma fejem, szó szerint és átvitt értelemben is, egy évvel ezelőtti döntés pecsételődik hivatalosan is meg, amiben lenyűgözően fontos számomra, hogy a kettő nincs külön, hanem élményem szerint Ügy és Társ, Küldetés és Segítség,
a nagyobb Akarat és a Nő: Egy.
Egyszerre választom tehát őket, magam a Teremtő Atya fix pontjára a Társ súlyával akasztva, ami így az életemnek is totális egyértelműséget ad. Hiszen akkor az egyenes vagyok. Megvan az egy fix pont, Irányt az Ügy biztosít, mint hajónak a jól beállított kormány, Lekesedés szele röpít, a Társ pedig kiegyensúlyoz, szinte tőkesúly gyanánt, ami által a haladás módját határozza megnyugtató bizonyossággal meg, és így az egyedüli fennmaradó kihívás a mindennapok. Tenni a dolgom. Hullámok közepette is. A lelkesedés fénye a fókuszomat tartja, szóródás többé nem komoly veszély, egységünk pedig a túlzó billenésektől óv hathatósan meg. És kész. Irány és mód adott, nekem csak haladni kell, az önátadást, tehát a kapcsolatot, tehát a magam helyén ellátott szolgálatot pillanatról pillanatra gyakorolva, amire Isten és Angika segedelmével képes is vagyok. Hálásan köszönöm!
–
Azokban a napokban Mária útra kelt, és a hegyek közé, Júda egyik városába sietett. Belépett Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Máriássy köszöntését, szíve alatt megmozdult a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse? De hogyan lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? Mert íme, amikor fülembe csendült köszöntésed szava, örvendezve felujjongott méhemben a magzat! Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” Mária megszólalt: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben! Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát, lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék. Nagy dolgokat művelt velem a Hatalmas, szentséges az ő neve! Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt. Nagyszerű dolgot tett karja ereje, széjjelszórta mind a gőgös szívűeket. Lesöpörte trónjukról a hatalmasokat, és felmagasztalta az alázatosakat. Az éhezőket elhalmozta minden jóval, de a gazdagokat elküldte üres kézzel. Felkarolta gyermekét, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról, amint atyáinknak megígérte: Ábrahámnak és utódainak mindörökre!” Mária ott maradt még körülbelül három hónapig, azután visszatért az otthonába.
Lk 1,39-56
Öröm, ha megosztod!
