Érdekes, hogy mennyire töredezettnek érzem magam, még mindig. Valahogy minden másnál fontosabbnak tűnik az utóbbi időben, hogy ezt csökkentsem. Mely okból mégis kitettem az új Felér Nyúl podcast első adását a Joós István YouTube csatornára – ott lesz mostantól a helye, az újabb adások is oda kerülnek majd.
Jó érzés ez most. Hogy lehetek önmagam. És persze, hogy lehettem eddig is, csak túl sokat aggódtam azon, hogy az ügy mit követel meg, értsd: melyik csatorna kinek szól, mit és hogy értenek, tehát mit hova kell tennem, mi hogyan helyes… és közben “elvesztem” kicsit. Én. Hogy nekem mivel van békém, hogy nekem mi megy. Emberileg. Aszerint, ahol tartok.
Annyira nagyon durva, hogy mennyire nem vagyok Jézus. Valahogy évről évre nyilvánvalóbb ez – mondhatnám, hogy fénysebességgel nő köztünk a távolság. Fantasztikus, számomra elérhetetlen nagyság, hogy az idő nagy részében 12 embernek magyarázott csak. Olykor hetvennek, és nagyritkán “tömeg” is gyűlt, de mi az a mai lehetőségekhez képest, hangosítás és internet nélkül. Pár száz ember hallhatta egyidőben, még ha a vízre evezett is ki (ami ugye viszi a hangot).
Ehhez képest idén volt olyan hónap, hogy közel 500 000 embert látott belőlem valamit. Facebook és YouTube szerint. És én ezzel sem vagyok elégedett, mert ez is lehetne több – tízszerezni remélem a még elkövetkező években. Sőt. Ha igazán őszinte vagyok, akkor százszorozni. Mert a lehetőség ez. A YouTube hamarosan angolul is elérhetővé tesz majd mindent, ami magyarul készült – még ha az “nem is lesz olyan”, mintha angolul beszélnék. (És így valahol mélyen bent azt is tudom, hogy el kell kezdjem az angol videókat. Az az élményem, hogy előbb az új könyv kell elkészüljön. Azt angolra fordítani, és utána angol nyelvű videók. És mindezek előtt most magyar nyelvű anyagok, egyik a másik után, szép alázatosan.)
Döbbenetes aspirációim vannak. Máig. Bár egyre tisztábban látom, hogy ezek NEM az enyémek. Nem az én aspirációim. Hanem Bennem vannak.
Az aspirációk bennem NEM az én aspirációim, hanem Isten aspirációi velem.
Amit tehát nem is úgy lélek meg, hogy meg akarom csinálni, hanem, hogy
tisztában vagyok a lehetőséggel magamban, amit Istentől én kaptam, és kötelességemnek érzem, hogy mindent megtegyek, hogy ezek ki is jöjjenek – hogy a talentumokat kamatoztassam.
Annyira jó Jézusra gyakran gondolni, az ő útjára emlékezni. Hogy 12-nek beszélt, és ők sem voltak mind egyidőben ott, és aki ott volt sem igazán értette, mert nem érthették. Vele kell a napokat kezdjem. Mert ez az egyedüli mód, ahogy a munkára tudok figyelni és nem lehetőség nagyságára és nagyszerűségére.
Tapasztalatom, hogy szétesem és beleőrülök, ha magam Istentől külön nézem.
Hmm… Meghalad engem, ami bennem van, ami rajtam keresztül bontakozik. Emberként ez a feladat lehetetlen. Csakis Istennel egységben. Úgy igen.
Nagyszerűség, ami bennem van: nem az én nagyszerűségem.
Akkor megy a munka, amikor ennek tudatára vagyok, amíg erre emlékszem. Minden pillanatban kell emlékezzek erre, mert beleőrülök, és mindenki mást is magammal rántok, ha akár csak egy pillanatra is erről megfeledkezem.
Egyedül kevés vagyok, de Istennel semmi nem lehetetlen.
Dicsőség Neked, Uram!
A működő élet kulcsa.
Számomra és szerintem.
Öröm, ha megosztod!
