Szeretett Mind!

Krisztus mennybemenetelének vasárnapja van, és így kezdődik a mai olvasmány:

“Első könyvemben, kedves Teofil, elbeszéltem, mi mindent tett és tanított Jézus egészen addig a napig, amelyen megbízást adott a Szentlélek által kiválasztott apostoloknak, és fölvétetett a mennybe. Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról.”

Nem vallásos üzenetet akarok ezzel átadni – nem szoktam vallásos üzeneteket írni –, hanem csak a saját tapasztalatomat arról, hogy milyen fantasztikusan kilátástalan “Isten országáról”, értsd: a helyes életről, ahogy az ember boldogságra juthat, beszélni.

Az emberek elsőre (és ez oly nagyon megtévesztő) szívesen felfigyelnek az üzenetre, és hallgatnak is a hírhozóra egy ideig, míg az intellektuális kíváncsiság bennük egy ponton kielégítődik. És ennyi. Az elméletből tettek következnének, amit azonban már nem szeretünk megtenni – hanem helyette egy újabb intellektuálisan érdekes ösvényre ugranak ilyenkor át, míg aztán az is kellemetlenné válik, mert tetteket követelne meg.

A működő élet olyan, mint egy hegy, amire sok ösvény vezet, amikről leírásokat szeretünk hallani. Az első még kellemes lépéseket könnyű hátizsákkal talán meg is tesszük, aztán jön egy kőomlás vagy egy meredély vagy egy szakadék vagy sár vagy sötétebb rész, vagy vágyaink vad és kontrollálhatatlan szörnyű állatai – bármi, ami már kicsit is veszélyesebb, ami erőfeszítést és kitartást és bátorságot követelne meg… és futunk is vissza a hegy lábához, keresünk másik ösvényt, hátha az könnyebb.

Értem én ezt nagyon, mert én is ezt csináltam, tíz évet dobtam ösvények próbálgatásával el. És a felfedezésem pontosan az, hogy egyik sem könnyebb. Sőt. Hogy az ösvény (vezető és módszer) végül szinte mindegy, mert az erőfeszítés a lényeg.

A haladáshoz szembe kell a múlttal őszintén nézni, felelősséget kell (mindenért!) vállalni, merni kell az ismeretlen és félelmetes újat választani, változást úgy engedni, hogy az újról nem tudom milyen lesz, és a régi egész jó volt pedig. Bátorság dolga ez, meg persze szenvedés dolga, ami nem hagy más kiutat végül. Az ember az egoját és az identitását kell merje kockáztassa, hogy boldogabb életre jusson – a sötéttel, a szörnnyel, a káosszal, az ismeretlennel az újjal kell merni hozzá barátkozni.

Nagyon könnyű tulajdonképpen: merni kell beszélni róla. Arról, ami Van. Ahogy MA érzem. Olyan helyen, ahol értenek. Működik. Az igaz beszéd (tehát e helyes figyelem) a fáklya, ami idővel minden sötét részt be tud világítani, és a tapasztalás a kőszikla, ami a mocsárban is megtart, ahogy vízen járni is lehet. Mert a bátor tett igaz. Míg ezzel szemben aki bizonytalankodik: elsüllyed.

Az én tudásom szerint közösség a legjobb, amit ehhez adni tudunk egymásnak, figyelem és őszinteség, elfogadás és bátorítás – és mi pontosan ezt is adjuk, de mit sem ér annak, aki kész megoldásokat vár munka helyett. Emberek jönnek és csalódnak. Vagy megszólalnak és segítséget kapnak. Utóbbi, úgy tűnik, jóval kisebb halmaz.

Mi bánt?!
Mi fáj?!
Mit remélsz?!

Szólásra bátorítalak – szólásra hívlak!

Esküvőn voltam tegnap. Két olyan ember esküvőjén, akiknek sikerült megszólalniuk nálunk, a Közösségben, és így meg tudták egymást látni, egymásra tudtak találni. Boldognak láttam őket együtt. És ez munka eredménye, és én sírig tartó munkát, egymás egyre jobb látását, mezítelen önmaguk egyre bátrabb mutatását kívánom nekik!

Aki nem szól, láthatatlan marad.
Ne legyél láthatatlan!

Jó munkát!
István

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!