Vicces, ahogy lendület, lassulás, feszülés, válság, zuhanás, becsapódás, megújulás, lendület, lassulás, feszülés, válság, zuhanás, becsapódás… követi egymást, újra és újra és újra. Hogy ebben hol a fejlődés, mi változik, hogy akkor az egésznek mi értelme? Hmm. Nagyon is sok. Élményem először is, hogy a ciklusok rövidülnek, a cégem válsága hét évig tartott, világmegváltó bolyongásom öt évig, az építkezést indító, Akaró, de totális elengedésben a levegőt végül most mégis kifújó korszak már csak hónapokig. Jelentős különbség. Másrészt bár a halált, mármint a szubjektív belehalást egyik esetben sem sikerült, nem kerülhettem el, tehát a mélypont keresztje bár maximálisan valóságos volt minden egyes alkalommal, amit elképesztő magányos kínként éltem minden alkalommal meg, de összességében az életem mégsem “kellett” mindig ugyanolyan mértékben szétessen. Szakadékok, igen, de egyre magasabban. Objektív magasabban. Szubjektív halál, de objektív haladás, nyilvánvalóan, mert a világ észlelése és visszajelzések alapján, az Út valós, ténylegesen Haladok, hiszen eredmények vannak, amit az engem körülvevő környezet, tájak és emberek változása is pontosan mutat. Sőt. Igazán csak az mutat jól. És ez fontos. A kétség és a meghasonlottság pillanataiban sötét van belül, és ilyenkor nagyon fontos, nagyon értékes a világ tükrébe ki- és belenézni, a szubjektív totális katasztrófa enyhülésének, a továbblépés kezdő mozdulatának egyik gyökere a figyelmet magamról, a veszteségemről levenni. Áldozat. Így működik. A Legyen meg a Te akaratod! csakis így kimondható, továbblépés csakis így történik, ugynis a mélypont valódi elengedést követel meg, ahol minden kereszten hagytam, hagynom kellett valamit. Konkrétan. Sőt. Fontosat. Sőt. A pillanatnyilag legfontosabbat kellett a kereszten mindig otthagynom, ez volt az Ár, csakis így tudtam továbblépni, hogy a milliárdos leszek fantáziát, majd a világmegváltást, mostanában az enyémet és az Akarok adnit feladom. Ugyanis nincsen választásom. Mert felszegeztetett. Én magam, Vágyam lángoló szegeivel jelölöm az Áldozatot ki, rögzítem a kereszt legközepén, pontosan az által, hogy Céllá tettem, magamnak, minden más előtt. Fel kell adni. Mert nincs, és nem is lehet továbblépés addig, amíg magam vele azonosítom, magam hozzá kötöm. Kemény ez nagyon. Hogy a szubjektív legértékesebb, amit LEGinkább vágyom pontosan az AZ ár, amit elengedni muszáj, BÁRMI is az, karrier, siker, boldog házasélet, egyeszég, gyermek, MUSZÁJ végül elengedni, mert Akarva nem megy, nem jár, hanem mindezeket csakis kiérdemelni lehet, pontosan így, hogy legelőször is elengedtem, a Vágyat, és vele, hogy én tudom, hogy nekem mi jó, EL engedni, FEL adni, míg végül kész vagyok a legkedvesebbet is áldozni, mint Ábrahám a fiát. Nagyon kemény ez. De működik. Ezt tapasztalom.

Hogy honnan a tűz a szavak mögött?

Saját élmény, nyilván, nekem is ez most, április 1. és ÉNAKADÉMIA indulás után, mert Akartam mindezt adni, a platformot, a tréningeket, mert tudom, hogy ez kell, hogy van, hogy itt van segítség, hogy sokaknak szól. Cél lett. Tehát erővel tettem ki, és erővel vontam másokat is be, és erővel kampányoltam, olyannyira, hogy csordultig megtelt a Barabás Villa, amin fellelkesülve ugyanezzel az erővel, Akarva próbáltam tovább is lépni, mit lépni, ugrani, áprilisra egy csomó programot hirdetve, ami által az egy erős Akarás ágakra oszlott, és… elfogyott. A világ reakciói, a jelentkezők alacsony száma, és a saját pattanásig feszült állapotom mutatta jól, hogy nem megy, hogy nem lehet, hiába látom, hogy egykor majd működni fog, MÉG nem, így MOST nem, ÍGY nem, viszont magamat és a környezetemet is pusztítom, ha az erőltetést, tehát saját életrőm szélsőséges kizsákmányolását folytatom. Belehaltam tehát, kínkeservesen, míg aztán fel is adtam, el is engedtem végül, és lejöttem Tihanyba házat takarítani, gyújtóst aprítani, befűteni… Kemény volt. Nagyon. Mert NAGYON Akartam, adni, hogy minél többen, hogy jöjjetek. Már nem. Tehát változtatok is az ÉNAKADÉMIA rendszeren picit: a programok maradnak, az idősávok is, de csak akkor indulnak majd, amikor megtelnek a csoportok. Ugyanis az Akarárásomat ebből visszavonni csak így tudom, hogy odabízom. A világra, Rád. Fontos ez most, nekem, hogy a Te Akaratod az egyén, a konkrét személy szempontjából a Világ, amit a világ, azon belül a más konkrét emberek tőlem Akarnak, azt Dolgom adni – önpusztító és másokra nézve is kártékony ezen felül bármi egyébben feszüljek. Nyugodt ez most. Hála. A legnagyobb örömmel tartom tehát a programokat majd meg, mert szeretem őket, mert erősek, mert jó látni, ahogy emberek, férfiak és nők változnak általuk, a nézőpontváltás és a tapasztalás által, várom, nagyon, amint azt is, hogy átadhassam majd őket, budapesti és vidéki vezetőknek, mihamarabb, mert nem, egyáltalán nem gondolom, hogy mindez rólam szólna. Legkevésbé sem. Viszont elindítanom most nekem kell. De csakis azzal a tempóval, ahogy a Világ, Te erre igényt tartasz.

[Elnézést, ha kellemetlenséget okozok esetleg, különösen, ha már jelentkeztél valamely fix alkalomra, lehet hogy egy vagy két héttel később indul csak, de azonos napon lesz, hogy tervezni lehessen, szándékom szerint legalább tíz nappal előre jelezzük, amikor egy csoport véglegesedett.]

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!