Évről évre meghal. Tetszik vagy sem. Bárhol is tartok, meghal. Évről évre. Bármit is teszek, bárhogy is haladom magam az év folyamán meg, tavasszal meghal. Újra és újra. Soká volt rutin és külsőség, egy ideje belső élmény. Ez. Nagypéntek. A halál. Évről évre. Hogy bennem, belőlem hal egy rész évről évre meg, hogy meg kell haljon, mert meg KELL az árat fizessem. A haladás, a hely, a Hasznosulás ára. Ez. Csiszolódás. Tudom. És mégis berzenkedem, és mégis ellenállok, és mégis próbálkozom a kehely visszaadásával, hátha megúszhatom kevesebbel is. De nem. A lépés méretével arányban kell, muszáj áldozzak. Magamból. Muszáj. Évről, évre. Mert ha nem teszem akkor… akkor akadok lehetne a válasz, de nem az mégsem, hanem ha nem teszem, akkor sokkal fájdalmasabban történik ugyanaz meg. Kemény ez nagyon, hogy az áldozat nem megúszható, csak abban van különbség hogy engedem vagy sem, tehát, hogy ennek megfelelően hogyan élem meg, illetve mennyi idő alatt zajlik le. Áldozat a Rend. Halogatni lehet, de nem megúszható, viszont minél tovább halogatjuk, annál jobban fáj. Miközben pontosan látom. Szép ez nagyon. Hogy metszően pontosan látszik, hogy mit kéne, mostanra már látnod is kell, bizonyos vagyok benne, hogy Látod, Te is, engedd tehát! Meg. El. FEL.

Bízd magad Oda!

Én vagyok. Kétszer is mondja. Hogy király lenne, azt egyszer sem. Csak mások róla. Hmm. Biztosan nem király, aki magát annak állítja. Nem. Nincsen királyunk, csak császárunk! – feleli is a tömeg, és ez pontosan így is van. Igen. Soká éltem így. Önmagam császáraként, mások császáraként, császár alattvalójaként. Pedig királyok vagyunk, MIND, királyok és királynők, AMINT nem mondogatjuk vagy követeljük ezt, hanem az országunkat, tehát az életben a Helyünket elfoglaljuk. Egymásba ágyazott királyságok uralkodói vagyunk, rész-egész univerzum, ahol egyik sem fontosabb, mint a másik. Sőt. Addigra már nem is számít majd mindez, fogalmak, érteni akarás, önmeghatározás – biztos lehet benne, hogy nem király vagy királynő még, aki ilyesmin gondolkodik – mert addigra már rég a Szolgálat majd a Lényeg. Én vagyok. Így is értendő. Hogy ez minden. Áldozat az út, ami a Helyhez vezet, helyes tehát a böjtöt, legkésőbb a nagyhét végét, nagypénteket és nagyszombatot ezzel tölteni, hogy idén mit engedek tudatosan el. El és meg. Nos?

Mit áldozol idén?

Fontos ez. Nagyon. Húsvét az év tálán legfontosabb időszaka, mert karácsony körül az új magától érkezik, kegyelmi adomány a továbblépés, a lehetőség, a megújuló irány, és aztán pünkösd körül a megerősítés is magától jön, majd, mert egy Irányba most, húsvétkor elindulok. HA. Csakis akkor. Csakis annak. Tulajdonképpen az egyetlen döntés tehát ez. A mostani. Legyen meg a Te Akaratod! EZ az egy emberi döntés van, végül, csak. Hogy ez, vagy az ÉN akaratom, tehát ez, azaz Követés vagy az ellenállás, tehát ez, azaz Bizalom vagy az önelzárás, tehát ez, azaz Közösség vagy a magány, tehát ez, azaz Boldogság vagy a szenvedés. Nyilván ez. Persze. Csakhogy mégsem ilyen könnyű, mert az ez, tehát az odabízás és követés változást jelent, ami ismeretlen, bizonytalan és irracionális, ráadásul az eddig elért eredmények konkrét veszélyeztetése is, és évéről évre az. Ettől nehéz, minden egyes Lépés. Mert konkrétan kell hozzá az eredménynek, az értéknek vélt részekből áldozni. Jézusnak, nekem, Neked. Idén is. Hagyni, hogy szétessen, ami idejét múlt, bármilyen szép is volt egykor, tovább lépni, FEL adni, még ha részletei értékesek is, hogy aztán másképp, megújulva állhasson újra össze. Más kép. Megengedő odabízást kívánok tehát szeretettel! Magamnak is. Mert Rend van. Sőt. Végtelen Kegyelem. Van. Szeretet Az Akarat.

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!

Előfizetés?

Akkor ajánlom, ha érdekel a régebbi tartalom, vagy támogatni szeretnéd a munkát. Bővebb info ITT.