Hoppá. Megvan. EZ a feladat. Szó szerint ez, nem véletlen rezonált sokakban az Internacionálé. Fel. TÁMADÁS! Szó szerint és legkomolyabban, ami azonban csakis azoknak sikerülhet, akik az önközpontúságukat, tehát minden, de MINDEN énvágyukat maguk mögött hagyták, mert csak ők tudnak valóban FEL. Csak ők tudnak valóban Támadni. Mindkettő fontos. A Nagypénteki FEL adás folytatása ez. Ma. Hogy a FEL adás után Támadni is muszáj. Nekem. Saját akaratomból választva. Ezt. A különállás meghaladását. A harcot. Minden erőmmel beleállva, férfiak és nők, a közös ország a Dolgunk. Mégpedig nem csak egymással közös. Nem. Rész-egész Univerzum a valóság, tehát bármit Építek az része nagyobbnak, és tagolódik bele kisebb. Nem ország még, amibe nem. Szükségszerűen. Amint az Irány végre helyes – FEL – és amint valóban Támadásban, tehát előrenyomulásban, tehát tágulásban, vagyok én magam, tehát az Ügy, azzal arányban tud egyre nagyobb területet elfoglalni, annál nagyobb a hely is benne. FEL. Hogy ez mit jelent? Konkrét Hasznosulást, tehát konkrét Hasznot. Nem nekem. A világnak. Hogy nekem is, az csak okozat, ha a világnak belőlem haszna van, abból szükségszerűen lesz nekem is. Ez a FEL. A nagyobbhoz adás, ami mégnagyobbhoz, és az mégnagyobbhoz, és így tovább, ország, emberiség, hierarchiák, világ, Isten. Vagy hívd Mindenségnek. Erkölcsös életnek is hívhatod, vagy fenntarthatónak, vagy Boldogságnak, mindegy, hitvita csak a szavakkal, a lényeg pedig, hogy Adom-e. A magamét a Nagyobbhoz. SEMMIT visszatartva. Az utolsó hegycsúcs tetején a Sárkány, ez, Harcos és Király különbsége, hogy a Király befogad, benne már mások is állnak, TÁMad támaszt értelemben is, tehát a Király közösség, míg a harcos még nem, illetve hogy ennek egyetlen módja, hogy az Irány totálisan olvad a FEL-be immár bele, mert csakis akkor választható másoknak is, ha azzal Eggyé lesz, ami a Legyen meg a Te Akaratod! lényege. Állandósul. EZ. Ami által a Vágyak végső meghaladása is történik. A vég-játék. Ez. Legalábbis ameddig ma én ellátok, nyilván lesz még az ember Bölcs és Vén utána, de a saját cselekvés végső és legmagasabb foka a FEL, amibe teljes súlyommal állok, tehát aktív, tehát Harc, tehát kiállás, tehát Támadás, ami csakis akkor lehetséges, ha már nincsen benne kétség, ha már semmi nem tart vissza, és ezért az Egó sárkány transzmutációja is egyben a Király és a Királyné és az Ország együttes születése, ami másrészt a különállás, tehát a külön Férfi és Nő, Lovag és Hölgy, Harcos és Világszép végső meghaladása, a férfi-nő egység, ami magában nincsen, csakis valamihez képest, Van, tehát férfi-nő-ügy egység ez valójában, TEHÁT közösség, automatikusan, Ügy alatt közös irányt, tehát a FEL speciális módját értve, egyedi tehetségeink és tapasztalatunk szerint, ahogy abban a részünket mi kivesszük, a Helyünket mi elfoglaljuk, a Szolgálatunkat mi ellátjuk. Én. EgyÉn.
Nincsen más út.
És aki, mint például én, itt még nem tart, az helyes ha belezuhan a sárkány előtti szakadékba, ahol saját vágyai maga ellen forduló tüze pörkölik hamuvá, és így esik alacsonyabbra újra vissza. Ez van. Nekem például most. Mert a Vágyaim még eltérítenek az Egy FEL irány jegyében megvalósuló egység országának kapujában. Fel. Lenne. Tudom. De belejátszik még az Enyém és a Nekem, hiába tagadnám, hazugság lenne, a tű fokán itt önbecsapva az ember már nem juthat át, magam miatt tarthatatlan, érzem, mázsás vasmacskák fogják lendülő szárnyaim vissza, figyelem, Látom magam, hogy bukom a szinte tökéletes mozdulat ellenére mégis, pontosan ez, önmagam, az alantas Vágyaim által. Meg KELL engedjem. Bukni. Lemenni. Újra. Sokadszor. Tapasztalva kigyomlálni. Muszáj. Muszáj, mert minden figyelmeztetés, önmagam véres tükröződésének látványa ellenére SEM tudom magam akarattal fókuszálva kellően fegyelmezni – vagy mégis?, nem., esetleg mégis?, nem., de olyan jó lenne, hátha!, akkor sem. – mert a totális harmóniát arrogánsan vágyom, és ezért lépek csak az Ugrás helyett, ami langyos és kevés, tehát nyílik a sárkány szája, és zuhanok. Most. A napokban. Ma. Sírban fekszem a kereszt tövében, a halál után, és hiába játszom bukásomat végtelenített filmen újra és újra és újra, az eredmény mindig ugyanaz. Nem tudom magam meghaladni, le KELL tehát menjek, és Zuhanok, Égek, Pusztulok, és FÁJ, és többeknek is, és Látom, és ez külön is, de nem tud más lenni most mégsem, mert a majdnem FEL és a szinte Támadás NEM elég, és soha nem is lesz az. Nagyon durva ez. Kőkemény. Hogy a Nővel való viszonyomon múlik az egész. Az egység. Egy-s-Ég. Ezen. Pontosabban nem, hanem rajtam, nyilván, de ez mutatja legtisztábban, ahol tartok. Mert valóságosan Egy. Ügy és Társ EGY. Ügy és Társ és Én. Egy KELL legyen. És a FEL csakis akkor valósulhat meg, ha ez így van, és valóban az, tehát Igaz, tehát tökéletes. Mármint nyilván az. Rajtam kívül minden. Az. De tudni ezt akkor is kevés, hanem tapasztalnom kell, tehát illeszkednem KELL bele, hogy így Van, ha pedig nincs, akkor a hiányát, még, újra, a szakadék alját arcommal csókolva a sötétben egyedül zokogni, mert BENNEM a hiba, amit kikalapálni, emberi alkímia, mint az acélt, csakis a kohóban, csakis kemény, sőt kegyetlen ütések alatt lehet. FEL. Támadás!
… és jött nagyszombat estéje és a másnap.
Üres a sír. Halva feküdtem benne tegnap még, önmagam legmélyebb sajnálatában, az isteni akaratot bizonytalanul fürkészve, és mára üres. Hmm. No EZ a FEL. Lenyűgözően fontos. Ez. Számomra. Hogy a FEL valós lehetőség, ami azonban csakis Jézus óta van. Út, Igazság, Élet. Előtte nem volt. Hanem előtte a körforgás volt, amiből Jézus óta ki és tovább lehetséges lépni. Ez az élményem. Hogy Buddha idejében még nem volt alternatíva, a szenvedésből valóban még csak LE/BE haladni lehetett, a nyugalom pontján, tehát az életkerék legközepe felé tartva, azon a fénybe átesve, ami minden mélypont máig érvényes lényege, azonban a perspektíva Jézus által megváltozott, mert Valódi kapcsolat a világunk és a Világ között, az ő vállalása és áldozata, a Kapcsolat által megérkezett, és azóta minden Isten-szikrát hordozó teremtmény számára valós, mindenki számára nyitott lehetőség általa a Nagyobb, a Rend, az Atya felé a hierarchiák beláthatatlan útjára legapróbbként lépni. A LE és BE után immár KI és FEL. Szó szerint. Jákob lajtorjáján, lépésről lépésre, indulni, FEL. Szabad. Aminek alap feltétele, hogy az Akarattal való valódi összhangot, az abba való valódi beleállást, önmaga valódi átadását itt az ember megvalósítja. Iskola az élet, ami erre való. És, igen, az utolsó pillanatban is elég, és másrészt semmi kevesebb nem elég, mint az Igaz FEL, és a valódi Támadás! Szolgálat. Persze nem kötelező. De aki nem, az itt ragad, a tanuló világban ismétel, ahol újabb esélyek körforgása bár valószínű, de bizonyosan nem vég nélkül. Mert a Kegyelem előleg. Isteni, tehát Hatalmas, de ettől még marad véges. És a Rend pedig az Ítélet, mint bármely felvételi esetén, végül, hogy átmész vagy sem. Aki nem, aki sokadikra, az utolsó utáni alkalommal sem, aki tehát önmaga-csodálatába-zárkózásban mélyül önmaga megnyitva-tágítása, tehát az Imádat helyett, akiben az isteni Fény-szikra önmagát elfalazva a sötétségbe így végleg belehal, az porba hullik, felelősség egyedül az övé, semmibe rontja magát. Ezt az élményem. FEL. Támadás! Ezért nem szabad kevesebbel beérni, mint az igaz FEL és a valódi Támadás! Mert kettősség, visszahúzó sötét súly marad abban, aki magát becsapva megalkuszik, és így az eredményt, tehát a betagozódást, tehát az elemi iskolából való továbblépést, a sártest nélküli repülést el nem érheti. FEL. Támadás!
–
Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme drága keneteket vásároltak, és elmentek, hogy megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, kora reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek. Ezt mondták egymásnak: „Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. Bementek a sírba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült jobb felől. Megrémültek, de az megszólította őket: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt van a hely, ahová temették. Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek.”
Mk 16,1-7
–
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Jn 20,1-9
Öröm, ha megosztod!
