Nagyhét van és ez fontos. Lemászom tehát a személyes keresztemről – Bolondok Napja, hogy megtelik-e, új korszak és partnerségek –, fókusz vissza és ki, a jeruzsálemi bevonulásra fordul. Mit mond ez nekem? Ma. Állandó kérdésem a szöveget forgatva, ez, hogy nekem ma mit mond. Amiben a nehézség persze a a múlt. Mindaz, amit korábban már mondott. Meg persze a szöveg maga. De legfőképp az érteni akarás. Múlik, ahogy erről írok, csendesedem, ami fontos, mert a nyugodt figyelem, elengedés, az üzenet NEM keresése az egyetlen helyes alap, ahogy az hozzám megérkezni tud. Reggelente gyakorlom. Ma is, most, lássuk tehát újra, mert nagyhét van és ez fontos. Hmm. Folytatta útját. Gyalog. Társakkal. Remekül haladt, és mégis kér, hogy formailag helyes módon vonulhasson, de erről esett már szó. Tehát tovább. Lássuk csak, hoppá… hiszen nem is kért. Hanem elvett. Hozzátok! – volt az utasítás, ha valaki kérdezi ezt és ezt mondjátok! Hmm. Lop? Hűha… Nem egyszerűen csak “politikailag legkevésbé sem korrekt”, de konkrétan ütközik a tízparancsolaba. És mégis. Elvesz. Csakúgy. Ami kell. Kérés nélkül, mert megteheti, csak akkor indokolva – de akkor sem kérve – ha valaki rákérdez. Jézus. Hogyhogy? Ejj… hiszen mintha pontosan ez lenne, amit nem szeretünk magunk körül, hogy aki megteheti – az erős – egyszerűen csak elvesz, mi ez, akkor most… mégis helyes lenne? Nem és igen. Ugyanis. Kemény ez, de a cél bár az eszközt nem szentesíti, de a formaságok elhagyhatóak, ha bizonyos, hogy helyes, amit az ember tesz, ha tehát a jó cél megvalósulását  azok betartása akadályozná. Jelen esetben ha megkeresik a tulajt, csak jóval később érnek vissza. Egyrészt. Másrészt, ha megtalálják, az bizonyosan hozzájárulását adja. Hmm. Logikus, de döbbenetesen kemény, hogy kinek van az igazságban, mikor van az igazságban az embernek akkora bizonyosságga, hogy ezt a konszenzusos, mert az emberi együttéléshez nélkülözhetetlen szabályokat áthágva megtehesse. Hmm-Hmm. Letaglózva ülök itt magam is, mert bár a válasz látszik – hiszen a reakciók mutatják, hogy amikor a tanítvány magyarázatot ad, az emberek szó nélkül elfogadják – de a tett, tehát a Példa, tehát a lehetőség, az ebből fakadó felelősség elképesztően hatalmas.

Abban az időben: Jézus folytatta útját Jeruzsálem felé. Amikor Betfage és Betánia közelében ahhoz a hegyhez ért, amelyet Olajfák hegyének hívnak, előreküldte két tanítványát. Ezt mondta nekik: „Menjetek a szemközti faluba. Amint beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember nem ült még soha. Oldjátok el, és vezessétek ide! Ha valaki kérdezné tőletek, hogy miért oldjátok el, mondjátok azt, hogy az Úrnak van rá szüksége.” A küldöttek elmentek, és úgy találtak mindent, ahogy ő megmondta. Amikor eloldották a szamarat, a szamár gazdái megkérdezték tőlük: „Miért oldjátok el a szamarat?” Azt felelték: „Szüksége van rá az Úrnak”, és elvezették Jézushoz. Ott köntöseiket rávetették a szamárcsikóra, és felültették rá Jézust. Amint haladt, ruháikat az útra terítették előtte. Amikor közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész örvendező tömege hangosan áldani kezdte Istent a sok csodáért, amelyet láttak: „Áldott a király, aki jön az Úr nevében! Békesség a mennyben, és dicsőség a magasságban!” A tömegből néhány farizeus azt mondta neki: „Mester, intsd le tanítványaidat!” Jézus azt felelte: „Mondom nektek: ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni!”

Lk 19,28-40

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!