Hogy az ember önközpontúsága lépésről lépésre töredezik széjjel, volt már erről szó, hogy ez csakis a világ és egymás hatására történik, pontosabban a világ és a céljaink konfliktusának eredményeként, mely okból minden konfliktus érték, mert konfliktus és válság nélkül fejlődés nem lenne, világos – akkor most arról, amit az ember ehhez maga kell tegyen. Nos? Igen. Elengedni. Bármely konfliktus, a konfliktus elhúzódásaként kialakuló váláság egyetlen lehetséges feloldása elengedni valamit, ami tegnap még fontos volt. Nekem. És mégis. Mondhatjuk szeretetnek, bár totális önzés is egyben, mert a helyzetből magam nem szabadulhatok, amíg meg nem teszem. Nos?
Tovább csak az léphet, aki elenged.
Ami a dicsőség, dicsőítés és megdicsőülés. Tudom, hogy zavaró szavak, de álljanak mégis itt, nagyhét alkalmával, a brüsszeli robbantások után, mert lenyűgözően döbbenetesen fontos ezt megérteni. Hogy NEM a biztonság az út. NEM az elzárkózás. NEM a kapcsolatok megszakítása. Hanem a válság által jellemzett helyzetből tovább csak az léphet, aki a számára fontosnól tud engedni. Konkrétan. Itt és most. El. Más szavakkal: aki Áldoz. Még más szavakkal: aki a félelmek helyett annak adja meg magát, ami Helyes. Hogy honnan tudhatod? Derűs nyugalom, belül, még ha teljesen irracionális is…
Mit áldozol?
Nagyhét témája, évek óta nekem, ami a húsvét utáni év növekedésének alapja aztán, hogy az irány bár megvan, de a működés még akad, tehát áldoznom kell. Most. Döntés érik, mert a helyzet tarthatatlan, tehát muszáj, a mások, a magam, az Ügy érdekében áldoznom. Magam, mondhatnánk, de túlzás, valójában „csak”: magamból. Vágyak, Egó, Célok. Tudni vélem, érzem, hogy mit – ahogy bizonyára Te is. Merjük tehát, együtt, el engedni, remény, vélekedés, cél, ember, szokás, tárgy, ami idejét múlt. Hogy mi / mikor elég? Ha az életem ettől megváltozik, a céljaim, a prioritásaim, ha nyugodtabban tudok kevesebbre fókuszálni – akkor. Megfigyelésem szerint. Küldd, Tedd, Enged – Csodás és Bátor nagyhetet Neked!
–
Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében, és újból kijelentette: „Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra néztek, mert nem tudták, kiről mondta ezt. A tanítványok közül az egyik, akit Jézus szeretett, a vacsora alatt Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki: „Kérdezd meg, kiről beszél!” Ő Jézushoz fordult, és megkérdezte: „Uram, ki az?” Jézus így felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a falatot (a tálba) és karióti Júdásnak, Simon fiának nyújtotta. A falat után mindjárt belészállt a sátán. Jézus ennyit mondott neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” Az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta ezt neki Jézus. Egyesek azt hitték, hogy – mivel Júdásnál volt a pénz – Jézus megbízta: „Vedd meg, amire szükségünk lesz az ünnepen!” Mások pedig (azt gondolták), hogy adjon valamit a szegényeknek. Miután Júdás átvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt. Júdás távozása után Jézus ezeket mondta: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten is megdicsőült benne. Ha pedig az Isten megdicsőült benne, az Isten is meg fogja őt dicsőíteni önmagában, sőt hamarosan megdicsőíti. Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak megmondottam, most nektek is megmondom: ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” Erre Simon Péter megkérdezte: „Uram, hová mégy?” Jézus így válaszolt: „Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz.” Péter azonban erősködött: „Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet is odaadom érted.” Jézus ezt felelte neki; „Életedet adod értem? Bizony, bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.”
Jn 13,21-33.36-38
Öröm, ha megosztod!
