Sokára. Ez nem szerepel a példázatban, hogyan asztal végéről nem azonnal ültetnek ám előrébb. Nem. Sőt nagyon nem. Hanem sokára. Ami persze részben a hosszától is függ, ha tehát Szent Ferenci vagy Teréz anyai vagy Csaba testvérnyi alázatra vagy képes, és látványosan hosszú asztal végén helyezkedsz önként és derűsen el, akkor hamarabb. Különösen ha szegények és elesettek mögé. De akkor sem azonnal. Hmm. Érdekes kihívás ebben, hogy az átültetés iránti vágy – megbecsülés – által hajtva az ember hajlamos sokkal hátrébb ülni, mint a helye. Sokkal. Sokkal sokkal. És bár a példázat szó szerint értelmezve erre buzdít, de valójában az sem jó, a másik szélsőség sem működő életmodell. Mert sokkal hátrébb ülve nem érzi a helyén az ember magát és mert a környezete sem érti a választását. Soká csináltam. Az önfeláldozó alázatosság eltúlzott formáját, szivesseg.net, amikor messze lejjebb mentem, mint ahogy én élni akkoriban tudtam. Póz volt. És az átültetés volt a végső vágy. Hogy az aszfaltőt erőszakkal, tehát akarva elfoglalnom ha nem sikerült, akkor most ezzel a trükkel érem el, hogy legelőre kerüljek. Ültetés által. A legelsők közé. Nem jött be. Egyrészt mert nagyon nem voltam a végen komfortos, nyomott a pad, mert nem volt a Hely igaz, másrészt mert pontosan ezért elég nyugodt és elég derűs sem voltam, hogy legelőre ültessenek. Hanem előrébb jutottam csak. Előrébb, de nem „eléggé” előre. Óva intelek tehát az asztal végétől. Minél hátrébb, igen, minél hátrébb ülj, de ne hátrébb annál, ami valóban komfortos. Az alázatot sem jó egóból eltúlozni, elég annyi, ami Igaz. A boldogító, a Hely.
–
Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Amikor észrevette, hogy a meghívottak válogatják az első helyeket, egy példabeszédet mondott nekik. „Amikor lakomára hívnak – kezdte –, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, odajön, aki meghívott titeket, és felszólít: Add át a helyedet neki! És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: Barátom, menj följebb! Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt! Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.” Ekkor a házigazdához fordult: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat, mert azok is meghívnak és viszonozzák neked. Ha lakomát adsz, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.”
Lk 14,1. 7-14
Öröm, ha megosztod!
