Egy ideje megfigyelésem, hogy a kilátástalannak tűnő helyzetek közös sajátossága, hogy konkrét irány van, amerre menni szeretnék, és konkrét mód is van, ahogy haladni vágyom. A kilátástalan helyzetek attól kilátástalanok, hogy pont arra, ahogy gondolom, és pont úgy, ahogy szeretném: nem lehet menni.
Ami azonban nem a világ hibája.
Hanem a kilátástalan helyzetek attól kilátástalanok, hogy ÉN ERRE és ÉN ÍGY akarom – miközben egy csomó más irányba, vagy azonos irányba, de más módon pedig lehetne amúgy haladni.
Van hasonló élményed?
A kilátástalan helyzetek egyszerű megoldása semmit akarni.
Értsd: akarás helyett a világra figyelni. És ha csak ez sikerül, azonnal látszik irány is és mód is, ahogy haladni tudok.
A kilátástalanság élménye arrogancia tünete szerintem. Magamba rekedtség eredménye.
Ami semmikor nem objektív igaz.
A megoldás kilépni abból, hogy ÉN mit akarok, és figyelni arra, hogy a Világ tőlem mit akar, ami a helyes Lépést mutatja.
Másrészt ez nem egyszerűen csak a kisebb ellenállás felé mozdulást jelenti. Ellenkezőleg. Amit a világ tőlem szívesen látna általában épp félelmetes. Tehát ott nagyobb ellenállás van. De nem a világban, hanem Bennem! Másképp: a kisebb ellenállást (a világban mutatkozó járható utat) úgy lehet csak észrevenni, hogy a bennem lévő nagy ellenálláson átnézek.
“A helyes irány félelmetes, ami nem félelmetes, nem elég helyes.”
Érdekes ebben, hogy a semmit akarás nem azt jelenti, hogy nem akarok. Nagyon is akarok, továbbra is – az akarat, mint felgyülemlett potenciál egyre erősebb bennem –, hanem azt jelenti, hogy az ÉN részét hagyom el, és hagyom az akaratom “külső irányítását” az által, hogy a világra figyelek.
Az élet veszélyes kaland szerintem.
Ahol kincseket találni, országot építeni, boldogságot élni – csakis a kockázatokat bátran vállalva, tehát magamat napról napra legyőzve lehet.
HIDD el, hogy lehet!
MUSZÁJ elhidd, mert nem tudom bebizonyítani Neked…
Jó munkát!
István
Az ábra magyarázata: ITT
Útonjárók Közössége: EMITT
Öröm, ha megosztod!
