Nincs méltatlan. Fontos ez. Hogy nincs. Nem csak méltatlan kapcsolat nincs, de méltatlan ember sincs. Hanem csak ember, Van, és annak a pillanatnyi állapotai, valamint arrogancia, ha a másikat métatlannak, tehát magamat méltóbbnak ítélem meg. Jó ezt elfogadni. Nem vagyok méltóbb, csak az állapotom, mert a nézőpontom, mert a tapasztalatom más. Tágabb vagy szűkebb, az lehet, de nem méltóbb. Fontos és értékes, ahol ő most jár, bárhol is jár épp. Neki. Sőt. Az Emberiségnek rajta keresztül, tehát, igen végső soron nekem IS. És ha ez nem lenne elég, akkor jó észrevenni, hogy ráadásul voltam is ott. Én is. Mind voltam, ezek mind, a beszólós, a gúnyolódós, az elviccelő, az erőszakos, a türelmetlen, az értetlen, a durván bántani próbáló is. Voltam. Része az Útnak. Tapasztaltam, dobtam a követ, utána következmények, ami idővel megérint, ha elsőre nem, akkor később, valamikor, egyszer mindenki észreveszi, hogy a másikban valójában magát kövezi meg, és akkor szégyen, bűntudat, ami által mindez megváltozik. Így változunk. Tapasztalva. Kődobálást, és más, látszólag „méltatlan” dolgokat is. Tudom. Jártam ott. Szabad.
Öröm, ha megosztod!
