Én Vagyok

A magom szentelem gondolatkört folytatva akkor most lenyelésről is. Sose mertem előre rákérdezni, tehát csak aggódva figyeltem mindig az első alkalommal, hogy lenyeli-e. Szó szerint aggódva. Meghaladhatatlan esszenciámnak élem a magomat meg, tehát az ondót is, ami hordozza, és minden alkalom mély csalódottság volt, amikor szétfolyni láttam, kiköpése pedig egyenesen arculcsapás, mintha engem kóstoltak volna, és utasítottak volna vissza, megalázó módon. Már régen feltűnt ez, aztán fokozódott, pár éve kimondottan rosszul viselem a zsebkendős megoldást, óvszert pedig egyáltalán nem. Kerülöm tehát az ilyen helyzeteket, vagy ezek lehetőségét, függetlenül attól, hogy egy ideje a magömlés sem cél, hiszen, mint már írtam, nagy tapasztalatom, hogy az igazi csoda a magömlésen Túl. Van. Ettől persze még előfordul, nyilván, és innen a megfigyelésem, hogy ha egy Nővel valóban Van Dolgunk, márpedig kapcsolódnom csak olyannal érdemes, akkor csodálatosan nagy becsben tartunk mindent, amit a másik ad, vagy adni tud, vagy ami ő, ami őt hordozza, jelenti nekem, akár tárgyakat is, és különösen minden olyasmit, amiért együtt megdolgozunk. És a férfi mag halmozottan ilyen. Belőlem fakad, sőt, hordoz engem, és a szeretekezés során konkrétan dolgozunk érte meg, szinte elképzelhetetlen tehát számomra, hogy a nő ne sóvár, sőt, izgatott vággyal várja, és fogadja magába. Ez az élményem. Feléd pedig a kérdés, hogy miért szeretkezel olyannal, aki felé nincs akkora odaadás, megadás, megbecsülés, tisztelet, hogy ajándékként, örömmel, várva vártan fogadd magadba, ami belőle a kapcsolódásotok hatására árad? Miért nem teszed, ha van? Az általam megfigyelt női magatartás ebben a bárhogy, csak belém, Akarom, igen, még ha gyermek lehetőségét el is utasítjuk épp, mindenképp magamba kérem. Hmm. Ne szexelj olyannal, akiét nem nyeled le! Akit. Mármint nyugodtan, de lenyelve érdemesebb. Férfiként ugyanez, azzal is megtoldva, hogy tapasztalatom szerint a Nő, aki lenyeli minden másban is türelmesebb, elfogadóbb, támogatóbb – vele viszont a fegyelem lehet kihívás. : )

*

Hmm. Eltelt pár óra, és sok észrevétel, hozzászólás, kifogás érkezett. Folytatom tehát.

*

Nem ítélek. Nem elvárás. És nem mondom, hogy aki szeret, az megteszi, és aki nem teszi meg, az nem szeret eléggé, vagy hogy ne lenne jó. Egyáltalán nem. Csak elmeséltem azon tapasztalatomat, hogy soká nem volt ez az én életemben magátólértetődő, és egy ideje az. Ami persze, hogy szól az én férfi utamról, állapotaimról, az én odaadásomról, annak változásáról is. Mint minden, mint mindig. Nyilván. Amennyire valóban adtam, el tudtam engedni, beledőlni, bízni, amennyire képes voltam, annyira fogadták. Vagy köpték épp ki. Olyan állapotú ember érkezett, hiszen csak olyan érkezhet. Ez a rend. Az élet. Ahol a Szeretet, igen, a téma, bizalom és elfogadás, mind ugyanaz, erről szól a Játék, arra és úgy vagyunk képesek, ahol tartunk. Nem elvárás. Dehogy. Hiába is lenne az. Hiba ha azzá válik. Hiszen szerethet valaki maximálisan, amennyire ő ma képes, és lehet a lenyelés számára mégis kizárt. Természetesen. A megfigyelésem csak annyi, hogy van tovább, az úton, a Szeretetben, és hogy egy ponton túl magátólértetődő ez, ami nyilvánvalóan szól mindkét félről, igen, viszont éppen ezért lehet a téma, annak állapota megfontolásra, vagy akár őszinte szembesülésre, és váltásra alkalmas.